Múlt-Jelen-Jövendő, de a Krisztus állandó - beszélgetés Imre Bálint esperessel

Honlapunkon hagyomány, hogy az év végéhez közeledve az elmúlt esztendőt összegző interjúk jelennek meg. Ebben az esztendőben az egyházkerület vezetőit és az egyházmegyék espereseit arra is kértük, hogy a tavalyi év mellett az elmúlt hat esztendőre is tekintsenek vissza. A következő napokban ezeket az interjúkat olvashatják, melyek közül elsőként a Mezőföldi Református Egyházmegye esperesével, Imre Bálinttal készült beszélgetést közöljük.

Mi a legszebb emléke az elmúlt időszakból?

Mindenek előtt a köszöneté kell legyen az első szó. Köszönet a gondviselő kegyelmes Istennek, hogy az elmúlt hat esztendőt úgy engedte megélni, hogy mindvégig elkísért útaimba.

Köszönet a családomnak, hogy támogatott, imádságos hátteret biztosítva segített, és szeretettel elhordozott a gondok idején.

Köszönet az elnökség és az egyházmegyei tanács tagjainak, a közvetlen munkatársamnak, az egyházkerület elnökségének, a püspöki hivatal munkatársainak, valamint az esperes társaknak akik gondolataikkal, javaslataikkal mindig segítették a szolgálatomat. 

Köszönetet szeretnék még mondani a lelkipásztor, gondnok, presbiter  és gyülekezeti tag testvéreknek, hogy a maguk helyén áldozatosan végezték és végzik szolgálataikat.

Voltak-e kudarcai? 

A hat esztendő alatt voltak nehéz pillanatok, sőt napok, de most valahogy csupa szép dolog jut eszembe. Hálát adok az én Uramnak, hogy engedte meglátni és megélni az egyházközségek életében a lelki összezárást. Mert bizony a válság nem kímélte egyházközségeinket sem. A csődhelyzetek elkerüléséhez pedig nem csupán a tartalékok felélése jelentette a megoldást, hanem az az összefogás, mely által a gyülekezetek képesek voltak a megújulásra.

Nagyon szép emlékek a MEzőföldi Református Ifjúsági Teaház mindenegyes közösen megélt alkalma. Látva az ifjúság igényét nem csupán a közös alkalmakra, hanem az élő Istennel való kapcsolat közösségben történő megélésére engem személy szerint is erősített hitemben és szolgálatomban. Az egyházmegyei konferenciák, a réteg alkalmak , hálaadó istentiszteletek mind-mind csodálatos emlékek. Örömteli volt megélni  a 2012-es Református Egyházi Napokat. Számomra nem csupán a konkrét három napot jelenti, hanem azt az előkészítő munkát, melyben sok-sok testvérrel dolgozhattam együtt, tapasztalhattam meg az önzetlen segítő szeretetüket. Természetes, hogy az sem volt problémáktól mentes. Voltak viták, kényelmetlen beszélgetések, de ezekből is lehetett tanulni. Összességében pedig az áldás maradt meg, és szép emlék.

Mit tenne másképp? 

Az elmúlt hat esztendőben sokat tanultam, amiért hálás vagyok az én Uramnak. A tanuláshoz, a szolgálathoz, a munkához hozzá tartozik a hibázás lehetősége is. Biztos voltak olyan szituációk melyekben hibáztam, amit ma talán másként kezelnék. Volt ami okozott álmatlan éjszakát, talán eggyel több telefonhívást, vagy beszélgetést. Azonban minden esetben próbáltam a legjobb megoldást keresni és aszerint eljárni. Ma is ugyan úgy látom, gondolom az eseményeket. 

Kudarcnak nem nevezném, de elkeserített egy két emberi megnyilvánulás és hozzáállás az Isten ügyéhez, vagy olyan ügyhöz amit ő nem az Úr ügyeként tekintett. Ezeket megpróbáltam a helyén kezelni. Voltak tervek, melyek nem vagy csak részben valósultak meg. Miért? A választ nem igazán tudom. Talán mindig jött valami fontosabb, sürgősebb.

Milyen érzésekkel fejezi be / folytatja szolgálat? 

Nagy várakozással tekintettem a lemúlt hat esztendő elé. Most a végéhez érve nem mondhatom, hogy megelégedett lennék. Hiszen, amint említettem akadt részben, vagy egyáltalán meg  nem valósult a tervekből, elképzelésekből. Nagyon nagy reménységgel vagyok az előttem álló hat esztendővel kapcsolatban. Hiszen az egyházmegye közgyűlése és a mezőföldi egyházközségek presbitériumai - bízom benne, hogy Isten vezetése által- úgy döntöttek, hogy folytathatom az esperesi tisztségben a szolgálatomat. Ez a bizalom nagy felelősséget jelent. A választások eredményének kihirdetése után az egyik kedves barátom így köszöntött: "én nem gratulálok, hanem erőt és bölcsességet kívánok". Nagyon jól esett, mert én is ezeket kértem az én Uramtól. Persze az embernek jól esik, hogy egy ekkora megmérettetésen nem bizonyul könnyűnek, de nem szeretném sem elbízni magam, sem belefáradni a hat esztendő végére. Ez pedig csak úgy valósulhat meg, ha mindnyájan akik együtt munkálkodunk az Isten szőlőskertjében őszintén egymást segítve végezzük a ránk bízott szolgálatot.

Mit tart a legfontosabbnak a jövőre nézve?

 Nagyon kérem az én Uramat, hogy továbbra is szolgálat legyen ez az életemben, életünkben, mert ha egy pillanatra is úgy tekintünk rá mint munka, akkor valami megszakad. Az adventi várakozás is akkor tud eltölteni örömmel, ha nem válik rutinszerűvé. Legyünk képesesek meglátni a hétköznapi csodákat, melyek körülvesznek bennünket és akkor megmarad a reménységünk, hogy a racionális, digitális forradalomban élő társadalomban is helye van, sőt szükség van arra, hogy a szabadító Krisztus minden ember életében megszülessen. Ez a Krisztus - és nem a Jézuska - cselekszi, hogy a sokszor embertelen emberi legyen; a szürke homályos, világosan tiszta; az összekuszált egyszerű. Nem kell hozzá sok, csak egy apró pici dolog: helyet adni annak, Aki halk szelíd hangján ezen az adventen, és életünk minden napján szólítja szívünket. Ő is felajánlást kér, de ez a felajánlás nem pénzen mérhető. Ezt tartom a legfontosabbnak nem csupán  a magam életére nézve, hogy befogadva Krisztust kapjuk meg azt az ajándékot, hogy megtudjunk maradni mindig azon az ösvényen, melyen Ő jár előttünk.

Áldott, békés Karácsonyt és reménységben teljes Új Esztendőt kívánok minden kedves testvérnek.

Imre Bálint esperes-lelkipásztor