"Isten ügye nem vall kudarcot" - beszélgetés Nagy Csaba esperessel

A tovább mögött Nagy Csaba, a Somogyi Református Egyházmegye esperese körkérdéseinkre adott válaszait olvashatják.

Mi a legszebb emléke az elmúlt időszakból?

Közeledik karácsony, mindjárt itt az év vége. Jön, érkezik az Isten, - ez az evangélium, és ez a legfontosabb! Nem a mi készülődésünk a meghatározó, hanem amit a Mindenható tett és cselekszik velünk. Az ünnepek múltával aztán jön az értékelések és a számadások ideje. Mivel most nem egyszerűen egy évet, hanem egy teljes ciklusnak a hat évét próbáljuk összefoglalni, - bizonyos mértékben nehezebb, de ugyanakkor érdekesebb is a feladat. Ehhez részemről még az is „hozzá jön”, hogy jóval túl a hatvanon, az emlékek például más sorrendiséget kapnak, mint mondjuk, jó húsz évvel ezelőtt kaptak volna. Valahogy az idő, mivel már kézzel fogható módon, fogyóban van, másképp telik, mást jelent számomra. Jelentéktelennek tűnő dolgok egyszer csak „kinövik” magukat, az eddig nagyon fontos események pedig veszítenek jelentőségükből. 

Mivel az interjúra való felkérés a legszebb emlékre kérdez, - egy emlékre csupán! – ezért nehezebb a dolog, mert „válogatni” kell! Van miből: számtalan hálaadó istentisztelet, a felújított templomok szinte követelték az alkalmakat, lelkészszentelések, amikor tele templom „énekelt és imádkozott”, egy-egy lélekemelő ünnep, amikor a gyülekezet szárnyalva dicsőítette Istent. Ezek közül egyet kiválasztani valóban nehéz lett volna, ha nem jött volna 2014. december 16. – Igal: A Magyar Református Szeretetszolgálat és a Dunántúli Református Egyházkerület közösen megszervezett ünnepsége. (Természetesen ott voltak a helyiek, a Magyaratádi Református Missziói körzet, és még nagyon-nagyon sokan!).

 És ott volt 450 gyerek, többségükben óvodások, mint igehallgató gyülekezet! És kezdődött az áhítat… Kerületünk lelkészi főjegyzője kilépett a mikrofonhoz, elhangzott az apostoli köszöntés és jött a taps! Őszinte, csillogó szemű gyerekek tapsoltak az „Ámen” után. És következett egy olyan áhítat, amire nagyon sokáig fogok emlékezni sok-sok részvevővel együtt.

Nem egy megszokott istentiszteleti alkalom volt, a gyereksereg együtt „élte meg” az elhangzottakat: kórusban válaszoltak egy-egy kérdésre, a nekik tetsző dolgokat – nevelőik intelme ellenére – újra és újra megtapsolták és úgy figyeltek, hogy némelyüknek a szája is tátva maradt.  A dobogóról nézve őket, - a ”kicsikből” álló „nagy-nagy” gyülekezetet, - lélekemelő volt, mert érezni lehetett, - nemcsak közeledik, hanem ott van az Isten, Igalba is megérkezett!

Voltak-e kudarcai? 

Aki – az élet bármely területén – úgy érzi, hogy minden a legtökéletesebb az életében, mindent a legjobban csinált, az becsapja magát, és azoknak a táborába lép, akik fennen hangoztatják: „Szerénységemnél már csak a tudásom a nagyobb!” Egyébként nehéz értelmezni azt, hogy mit nevezünk kudarcnak az Isten országának építésével kapcsolatban? Rész eredménytelenségről beszélhetünk, amikor az emberi oldal, a mi oldalunk, az én oldalam csődöt mond, de Isten ügye nem vall kudarcot. Bizonyára számos esetben állapítható meg rész eredménytelenség az elmúlt hat év során, de abban bízhatunk, hogy Isten ügye, - sokszor ellenünkre se – vallott kudarcot.

Ilyenkor mindig eszembe jut a tíz leprás meggyógyításának története: „csak” egy megy vissza Jézushoz! Hol a többi kilenc? A 10 % nem kudarc? Pedig ezt a történetet is lehet a lentebb említett „keresztyéni optimizmussal” látni! Az a visszatérő tízedik a főszereplő az emberi oldalon: érte gyógyította meg Jézus a többi kilencet! Ha Jézusnak ez „megérte”, akkor ne kezeljük kudarcként azt a néhány százalékot, amit a legtöbbször elérünk. Hajtsuk meg a fejünket és mondjuk az apostollal együtt: „Nem azé, aki akarja…” 

Mit tenne másképp?

Sok-sok mindent, ha mód volna rá! Utólag azonban csak „okosabb” lehet az ember, de visszamenőleg már változtatni lehetetlenség! Ennek a kérdésnek azonban, - ha képes vagyok hibáimat, tévedéseimet belátni, - a jövőre nézve lehet haszna: Megpróbálhatom ezeket a hibákat elkerülni, ha már a „más kárán” nem tudtam tanulni…

Volt egy kedves, öreg ismerősöm, - már régen meghalt – akinek a kijárati ajtaján egy kis táblácska volt kiakasztva: egy töviskoszorúba beleírva egy rövid kérdés: „Jézus mit szól hozzá?” Amikor észrevette, hogy megakadt a szemem a táblán, kérdés nélkül ennyit mondott: „Jó elindulás előtt rátekintenem!” Talán, ha mindenkinek volna egy ilyen táblácskája, kevesebb dolgunkról kellene utólag azt mondanunk, hogy ezt másképp tenném. 

Milyen érzésekkel fejezi be / folytatja szolgálatot?

Úgy volt, hogy befejezem, már jó két év óta mondogattam: elmegyek nyugdíjba, elég volt, elfáradtam. Majdnem kitelt a negyven esztendő (csak 39!), kiszállok a sorból. Aztán történt „valami”, amiről – most még – úgy érzem, csak az Ő és az én dolgom! Amikor eljön az ideje, beszámolok róla, ígérem. Most pedig folytatom: sokkal csendesebben, talán nagyobb türelemmel és több alázattal, mint eddig. Naponta kérve ŐT, Uram! ma se engedd el a kezem!   

Mit tart a legfontosabbnak a jövőre nézve?

A holnap, a jövő – a Krisztus tanítvány meggyőződéssel vallja – Isten kezében van, ezért mindig bizakodva lehet előre tekintenünk, mint akik nem a bizonytalan felé mennek és nem „levegőt vagdosnak”. Ezt én keresztyén optimizmusnak nevezem, ami életem alapjául szolgál, aminek segítségével először mindig a jobbat, az ígéretesebbet, a biztatóbbat láthatom meg. Ez természetesen nem jelent egyfajta szemellenzőt, de nem tudom másképp elképzelni a folytatást sem.

Ezért a feltett kérdésre most nagyon hétköznapi és egyben önző választ adok: Magamnak azt kívánom legfontosabb dologként: vezessen és segítsen Isten úgy, hogy ne múljon el egyetlen napom se egy mosoly, egy jóízű nevetés nélkül, hogy valóban kitartson a keresztyén optimizmusom. Ez egyben azt is jelenti, hogy Uram nem engedi el a kezem a továbbiakban sem, lesz elég egészség, erő, és ami kellhet a következő hat évre.

Természetesen van egy nagyobb közösség, az egyházmegyém életére is van egy kívánságom, amit igyekszem naponként Isten elé vinni: Ha lehet, tekintsen le ránk úgy, hogy álljon meg gyülekezeteink fogyása. S még valamivel kiegészíteném: áldjon meg bennünket úgy, hogy érezhessük: „munkánk nem hiábavaló az Úrban!”. 

Végezetül: áldott ünnepeket kívánok minden kedves Olvasónak, boldog újévet, Isten áldásával!