Adj innom!

Olvasandó János 4,1-42. Jézusnak Samárián kellett átmennie (4). A zsidók és a samáriaiak között ősi konfliktus feszült, hiszen amikor az asszírok megszállták Samáriát, sokakat elhurcoltak a helyi lakosok közül, és idegeneket telepítettek oda, akik tovább gyakorolták saját kultuszaikat a Garizim hegyén.

A zsidók elkülönültek tőlük, mint kevert, tisztátalan néptől. Egy biztos, Jézus Krisztus nem különült el tőlük, hanem szándékosan, Isten Lelkétől vezéreltetve ment át Samárián, többször is, az evangéliumok szerint (Lukács 9,52). Ez a „nyitottság” az ökumenikus imahét vezérigéjeként kijelölt samáriai asszony történetében több helyen szembetűnő. A mi Urunk, az úttól elfáradva leült a Jákób forrásánál, ahol találkozott egy samáriai asszonnyal, akitől vizet kért: „Adj innom” (7). Maga a samáriai asszony is megdöbbent ezen a magatartáson (9). Gondoljunk bele, az akkori viszonyokat ismerve, mi történik itt? Évszázados falakat tör át a mi Urunk, további falak építése helyett: egy zsidó megszólít egy samáriait, egy férfi egy nőt, egy rabbi egy egyszerű teremtést, egy szent ember egy parázna nőt (ahogy ez később kiderül a 16-18. versekben), egy jeruzsálemi istenhívő megszólít egy garizimi istenhívőt. A samáriai asszony története szerint Jézus Krisztus kigyógyít bármilyen gyűlölködés, előítélet, fölény, vallási, kegyességbeli gőg megkötözöttségéből. Jézus Krisztusnak erre van hatalma.

A történet azonban nem áll meg itt, ennél az egyébként manapság Európában igen divatos témánál, mert a „nyitottság” után következik a „kizárólagosság”, és a kettő együttes „szívverése” az Ige üzenete, a Jézus Krisztus által hozott evangélium. Meghamisítjuk az üzenetet, ha csak az egyiket hangsúlyozzuk. Jézus ugyan vizet kér a samáriai asszonytól, mert ember-testében Ő is megszomjazhatott, de még inkább azért kéri a vizet, hogy szóba elegyedhessen ezzel az asszonnyal, és rámutathasson arra, hogy valójában az asszony az, aki szomjas, és Ő, Jézus Krisztus az, aki „élő vízzel”, az örök élet vizével, az üdvösséggel frissítheti fel ezt az asszonyt (10-14). A történet rámutat ennek az asszonynak olthatatlan szomjúságára: magánéleti válságára (15-19), hitéleti válságaira (19-20), és arra, hogy Ő az, egyedül, akiben Isten oltja az ember szomjúságát. Mindannyiunk szomjúsága olthatatlan, és ezernyi módon próbáljuk enyhíteni azt, de csak még szomjasabbak leszünk, mint amikor tengervízzel akarjuk nyugtatni tikkadtságunkat, és a helyzet csak rosszabb lesz. 

Jézus Krisztus „nyitott”, de ebben a nyitottságban világossá teszi, hogy Ő az Isten ajándéka, aki élő vizet ad (10), amelyből ha iszunk, feltisztult, felüdül, megnyugszik az emberi élet, egyéni-közösségi-„vallási” értelemben egyaránt (14). Én vagyok a Krisztus, aki veled beszélek (26), aki tőled inni kért, hogy neked inni adhasson – mondja az asszonynak, világosan, egyértelműen a mi Urunk.

A samáriai asszony története „élő víz”, bőséges hozamú kút, az üzenetek tekintetében is. Az ökumenikus imahétre készülve, az Istennek kedves ökumené, Igéből következő dinamikáját szeretném most kiemelni, amely úgy nyitott, hogy szelíd határozottsággal vallja, hirdeti, hitelesen éli: Jézus Krisztus az élet vize. Az egyik, a „nyitottság”, a keresztyénség pásztori lelkülete; a másik, a bizonyságtevő határozottság pedig a missziói küldetése; mert a misszió nem a másik meggyőzése, hanem „csupán” nyitott, de szelíden határozott meghirdetése és megélése annak, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet (János 14,6). A többit, az eredményt Isten cselekszi, és bizonnyal cselekszi is, akarata és jótetszése szerint. A samáriai asszony is bizonyságtevővé lett (28-29; 39). 

Nyitottak vagyunk, mindenkit szeretünk, nem különülünk el, ahogy ezt Jézus Krisztus sem tette; de nem adhatjuk fel, ma sem azt az evangéliumot, amit Urunk ránk bízott. Ha pedig ezért az üzenetért szenvedni kell, nem félünk, nem „ütünk” vissza, de amíg lehet, nem maradunk némák és tétlenek. Egy elvilágiasodott, gyökerét vesztett, halálosan szomjas és tengervizet vedelő világban várják emberek az élő vizet: most van az ideje, hogy merjünk nyitottak és bizonyságtevők lenni, mi keresztyének!