"Mondd el fiaidnak..."

, 2017-02-27 08:49:20

A tovább mögött Bellai Zoltán ünnepi beszédét olvashatják, amely Kaposvárott, a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján hangzott el.

 Tisztelt Emlékezők, Hölgyeim és Uraim!

Mindenekelőtt köszönöm Polgármester Úrnak a felkérést. Rendkívüli megtiszteltetés számomra, hogy szólhatok Önök előtt, és a kommunizmus áldozatainak emléknapján megoszthatom Önökkel gondolataimat.

Örülök annak, hogy sok ismerős arcot látok, annak meg még jobban örülök, hogy sok fiatal van most itt, közöttük sokan a Lorántffyból. S aminek különösen örülök: a „lorántffysok” között itt van három unokám is.

„Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete” – majd 170 éve jelent meg először nyomatásban a híres-hírhedt mondat, amely azután a 20. század során azután véres valósággá lett! A „kísértet” elszabadult, ölt, pusztított, népeket és kisebb emberi közösségeket taposott a porba. Amerre „járt”, a nyomában 100 millió elpusztított emberi élet maradt. Tömegsírok Katinyban, Szojván és másutt, gulág-munkatáborok szerte a szovjet birodalomban és a leigázott országokban, éhen halt milliók Ukrajnában. Itthon Recsk és Hortobágy, Markó utca, Andrássy u. 60. és a 301-es parcella meggyalázott halottai a Kerepesi temetőben…

Tudjuk: mi itt, Magyarországon, 1919 tavaszán kaphattunk először ízelítőt abból, hogy mit is jelent, amikor ez a „kísértet” elszabadul. Hadd idézzek a szörnyűséges 133 nap legkegyettlenebbjének, Szamuely Tibornak a győri beszédéből: „A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell az egész burzsoáziát!”.

Azután jött a II. világháború utáni negyvenegynéhány év, kékcédulás hatalomra jutással, fizikai és lelki terrorral, ’56 vérbefojtásával, kivégzésekkel, majd gulyáskommunizmussal, búcsúzóul meg az országunk kifosztásával. Azt reméltük, hogy a rendszerváltozás utáni évtizedekben majd kiheverjük, de máig nem hevertük ki! Akik meg megéltük, máig hordozzuk a gonoszul rajtunk ejtett sebek minden fájdalmát… 

Bizony, felsorolni is lehetetlen azokat a rémségeket, amelyeket a kommunizmus elkövetett a szovjet birodalomban és az uralma alá kényszerített közép-kelet európai országokban. Azonban engedtessék meg, hogy ma ne azokat az ismert, könyvtárnyi irodalommal rendelkező rémtetteket vegyem számba, amelyek a jelenlévők előtt bizonyára amúgy is ismertek. Hadd szóljak inkább arról, ahogyan mások életében, és gyermekként-felnőttként saját családom életében magam is láttam és megéltem – életkoromból következően itt Magyarországon szinte teljes idejében – ennek az isten- és emberellenes hatalomnak a jelenlétét és pusztítását!

Amikor megszülettem, anyai nagyszüleim már nem éltek. Nagyapámat 1945 januárjában – miközben védeni akarta az övéit – két részegen randalírozó „felszabadító” orosz katona lőtte agyon a saját házában. Nagyanyám néhány évvel később utána ment – öreganyánk szerint: „mert megszakadt a szíve”. Az én családom így találkozott először a kommunizmus „áldásaival”!

Kisgyermekként végigéltem a Rákosi-korszak éveit. Igazában csak most, öregedő fejjel dolgozom fel magamban azokat az időket, amikor a szülőfalum addig tehetős parasztcsaládjai, köztük az én családom is, koldusszegénnyé lettek, mert a hatalom lesöpörte a padlásokat, és vitt mindent…

Azután jött a TSZ-világ. Egyszer csak arra eszméltem, hogy az istálló, ahol annyira szerettem téblábolni, üres. Se tehenek, se lovak. A szüleim mesélték el sok-sok évvel később, hogy bömböltem, mert nem találtam Rigót, a kedvenc lovamat, aminek a hátára öregapám nap, mint nap feltett…

Felrémlik előttem ezekből az évekből – 1956 előtt és forradalom bukása után – ahogyan megáll házunk előtt előbb az ÁVO, később a Kádár-rendszer által helyére létrehozott karhatalom dzsipje, és elviszik édesapámat. Homlokán haláláig ott viselte a gumibot okozta sebhelyet, többször összevert veséi miatt meg dialízissel élte utolsó éveit…

Azután jött ’56, meg az utána következő megtorlások. Emlékszem, amikor iszonyú, addig sohasem hallott csörgés-csattogással két orosz tank végigvonult a falunkon. A magyar forradalmat sárba taposó négyezer tankból kettő jutott nekünk is. Meg arra is emlékszem, ahogyan öregapám befordult az istállóba, és bikaláncot fogva, beláncolta az addig soha be nem zárt kaput, az orra alatt dörmögve: „Mögen itt vannak!”. „Kik vannak itt?” – faggattam, öregapám meg csak annyit válaszolt: „A ruszkik”. Mondanom sem kell,  hat évesen fogalmam nem volt arról, hogy kik is ezek a „ruszkik”, de abból, ahogyan öregapám beláncolta a kaput és bezárta az ajtókat, arra a következtetésre juthattam, hogy a „ruszki” alighanem olyan veszélyes valaki, mint a „bakurász”, akivel öregapánk – ha nem fértünk a bőrünkbe – ijesztgetni szokott bennünket: „Jók legyetek, mert elvisz benneteket a bakurász!”.

Arról meg már nagyon eleven emlékem van, amikor 1957-ben jött a hír, hogy Hedrehelyen meghalt apám nagybátyja. Már felnőttfejjel tudtam meg, hogy a forradalom bukása után karhatalmisták verték félholtra, és az árokparton hagyva – „búcsúzóul” – még át is gázoltak rajta a dzsipjükkel.

Megéltem – már nyiladozó értelemmel – ahogyan az egykor virágzó szülőfalum az ötvenes-hatvanas évek fordulóján elkezdett pusztulni. Többnyire a férfiak mentek el, munkát vállalva valahol, mert nem akartak 50 filléres munkaegységért cselédek lenni a maguk földjén, azután – már a hatvanas években – útra keltünk mi, fiatalok is! Az én falum, az egykor virágzó faluközösség egyszer és mindenkorra áldozatává lett a kommunizmus erőszakolta kollektivizmusnak: ma már alig néhányan élnek ott azok közül, akiknek az ősei, családjai számára évszázadokon át a Zselic volt az édes otthon, a „búvó otthoni táj”. De hát tudjuk: virágzó falvak százai-ezrei jutottak ugyanerre a sorsra…

De ugorjunk évtizednyit az időben! 1974-ben – elvégezve a teológiát – lelkész lettem Alsokban, az ötvenes években közigazgatásilag Csurgóhoz csatolt falu református gyülekezetében. Alsokban alig volt család, amely a Rákosi-korszakban ne került volna kuláklistára. Voltak, akik – mindent hátrahagyva – elmenekültek a kitelepítés elől, és voltak, akik bizony évekig éltek a Hortobágyon.

Áldott emlékű egyházgondnokom 1941-től katona volt, 1944-ben orosz fogságba esett, hadifogsága éveiben, valahol Szibériában, sóbányában dolgozott, 1948-ban térhetett haza. Alig hazatért, kuláklistára került családjával együtt internálták Hortobágyra. Házukat, mindenüket elveszítették. Az internálás megszűnte után nem jöhettek haza, mert Csurgó akkor határsáv volt, és gyanús elemeket nem engedtek le- vagy visszatelepedni a határsávba. 1964-ben térhettek haza, hogy azután még évekig az udvari melléképületben lakjanak, mert lakóházukba távollétük alatt valami pártfunkcionáriust költöztettek be. Ők azonban csak egy voltak ott a faluban a sok közül, akik megjárták ugyanezt a kálváriát…

Lehetetlen ezen a napon nem szólnom azokról a személyes emlékekről, amelyeket itt őrizek a szívemben! Megrendülten álltam a levéli temetőben Gulyás Lajos református lelkész sírjánál. Őt a kádári megtorlás idején, 1957-ben végezték ki. Magamhoz ölelhettem az alig százötven centi magas, az én szememben mégis óriás Gulácsy Lajost, a kárpátaljai református püspököt, aki megjárta a gulágot, és „Mélységből a magasba” című önéletrajzi könyvében ír az ottani borzalmakról. Szót válthattam a már nyolcvan fölött járó kárpátaljai parasztemberrel, a gulág egyik túlélőjével, aki nem a borzalmakról beszélt, hanem arról, hogy milyen nagy az Isten, aki megtartotta, megőrizte. Kárpátalján jártomban gyakran megállok a szojvai emlékfal előtt, amely a munkatáborokban elpusztított ezrek neveit őrzi. De emlékszem idős kollégám elbeszélésére is, aki ’56-ban a lincshangulat elől a lelkészlakásba menekítette a falu párttitkárát, és akit ugyanez a párttitkár jelentett fel 1957-ben, hogy fogva tartotta a parókián, és ezért másfél évet töltött börtönben. Meg emlékszem arra is, amikor a Duna-delta kényszermunkatáborát megjárt erdélyi kollégámmal este sétálni indultunk, és hátrafordulva megláttam, hogy két férfi jön utánunk. Mondom neki: „Követnek bennünket”, mire ő így válaszolt: „Nem baj, legalább vigyáznak ránk!”.   

Nem folytatom tovább! Az a gyanúm, hogy a jelenlévők számos hasonló történetet hordoznak, őriznek a szívükben, hiszen – a haszonélvező kevesektől eltekintve – sokan, mondhatni mindnyájan – családjainkban és személyünkben áldozataivá lettünk azoknak a rémséges évtizedeknek, amelyet a kommunizmus ámokfutásának az árnyékában kellett leélnünk!

Befejezésül hadd szóljak inkább pár szót arról, hogy miben látom azoknak a generációknak a mai felelősségét és a kötelességét, akik a kommunizmus évtizedeit megélték, és – így vagy úgy –áldozatai voltak-lettek!

A Bibliában az ószövetségi választott nép felé, miután átélték a szolgaságot, és elnyerték a szabadságot, elhangzik egy felszólítás: „mondd el fiaidnak és azok fiainak” – magyarul: mondd el a gyermekeidnek és az unokáidnak!

Immár több mint negyed évszázad telt el a rendszerváltozás óta, időben egyre távolodunk a kommunizmus évtizedeitől. A gyermekeink a „gulyáskommunizmus” éveiben születtek, valójában már alig láthattak valamit abból, amire ma emlékezünk, az unokáink meg már semmit sem láttak!

Azonban nem lehet, hogy ne tudjanak arról, ami Közép-Kelet Európa legújabb kori fájdalmas története, a saját népük, és nagyon gyakran a saját családjuk hasonlóan fájdalmas története! Annál is inkább nem, mert a „kísértet” – ilyen-olyan intenzitással – ma is itt ólálkodik. Igaz, igyekszik új köntösbe bújni, de láttunk már mi „báránybőrbe bújt farkasokat”! És nem elégedhetünk meg azzal, hogy bennünket, az idősebb generációkat nem tudja-tudják megtéveszteni. Nem hagyhatjuk, hogy a gyermekeinket és az unokáinkat megtévesszék!

„Mondd el nekik” – hangzik a bibliás felszólítás, ma mifelénk, a kommunizmus évtizedeit megélt idősebb generációk felé! El kell mondanunk családi asztal mellett a gyermekeinknek, el kell mondanunk a térdünkre ültetett unokáinknak! El kell mondanunk, hogy ne tudják megtéveszteni őket azok, akik a több mint negyedszázada levitézlett rendszer még mindig közöttünk élő haszonélvezői voltak; akik összejöveteleiken még mindig lelkesen éneklik gyilkos elődeik indulóját. A „kísértetnek” egyszer és mindenkorra el kell tűnnie az életünkből: a családjaink, a népünk, Közép-Kelet Európa életéből.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket! 

/Elhangzott Kaposváron, a kommunizmus áldozatainak emléknapján tartott ünnepségen, 2017. február 24-én/

    

  

      

      

 


Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2024. March 19., Tuesday,
József , Bánk napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 4408
Összesen 2009. június 2. óta : 39764145