Jövel, Szentlélek Isten!

Ki a Lélek? Hogyan munkál a gyülekezetek, a felekezetek, a nemzet életében? Steinbach József dunántúli püspökkel, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa (MEÖT) elnökével a balatonalmádi parókián beszélgetett a Reformátusok Lapja pünkösdre készülődve.

A Balaton partján óhatatlanul felvetődik a kérdés: hat-e egy gyülekezet lelkiségére az őt körülvevő természeti környezet szépsége?

Kálvin szerint a világ istentranszparens, amelyben megtapasztaljuk a teremtő és gondviselő Isten közelségét, jelenlétét – nem a természeti teológia, hanem Isten általános kijelentése értelmében. Ez a Szentlélek általános kenete. Ennek megtapasztalásához tudatosan és rendszeresen törekednünk kell kiszakadni abból, amiben benne vagyunk, hogy aztán a Szentlélek segítségével vissza tudjunk térni abba. Minden, ami ebben a világban az Isten eredeti akarata szerint szép és jó, az a Szentlélektől való. A Lélek munkál az egyes hívő ember életében is, amikor hitre segíti, és munkál a gyülekezet életében is: pünkösd az egyház születésnapja. Mi gyakran csak a Lélek utóbbi két munkájára szeretünk tekinteni, pe­dig nagy élmény felfedezni a Szentlélek általános munkáját egy sétában, színi előadásban, filmben, könyv­ben, dalban.

A Biblia több különböző működésmódját írja le a Szentléleknek. Ő az, akivel Isten felruház némelyeket, aki galamb formájában alászáll, szélként fú, áradó, mindent elsodró, élő vízfolyamként betölti a hívő embert. Van-e különbség a Lélek ó- és újszövetségi működése között?

A Szentlélek a Szentháromság harmadik személye. Öröktől fogva van, de nem hozott új tartalmat, hanem arra a Krisztusra mutat rá, aki a teremtésben is ott volt, hiszen Krisztus által, őrá nézve, őbenne teremtetett minden. Isten Lelke lebegett a vizek felett a teremtéskor. Eb­ből következik, hogy amikor Isten megformálta az embert a föld porából, önmagából adott neki: Lelkét lehelte az ember szájába. A bibliai antropológia lényege is ez: a test Isten Szentlelke által él, és így, a pneuma által kezd egzisztálni testünkben a saját lelkünk, a pszichénk. Egyszerűbben mondva: minden lélegzetvételünkkel az éltető, élő, egyetlen Istenről teszünk bizonyságot, ha akarjuk, ha nem. Ez döbbenetes. A Szentlélek második munkája, amikor az ő kikutathatatlan titka és rendelése szerint embereket hitre segít, újjászül a Jézus Krisztusban, és azokat, akiket újjászült, el is hívja szolgálni valamely konkrét gyülekezetbe. A harmadik fokozata a Lélek munkájának azokban a kivételes időkben, helyzetekben nyilvánul meg, amikor az újjászületettek közül némelyeket konkrét, különleges, erő feletti feladatra hív az Isten, amelyhez Lelke által megadja az erőt. A Lélek e megerősítő mandátuma meghatározott ideig tart – erről mondja Mikeás, hogy „engem azonban betölt az Úr lelke erővel, igazsággal és hatalommal”, és alkalmassá tesz a kijelölt feladatra. Ha a feladatnak vége, Isten nem vonja meg Lelkét az embertől, de ezt a plusz erőt elveheti tőle. Ilyenkor bölcs döntés elengedni a feladatot, amit Isten kivett a kezünkből. Nagy hiba, ha nem fedezzük fel, mire hívattunk, vagy megpróbálunk engedetlenül elmenekülni előle – nem lehet egyébként –, de még nagyobb hiba, ha nem vesszük észre, amikor a nagy küldetés után Isten más, egyszerűbb feladattal akar minket megbízni, mással akarja megtölteni üres kezünket, szívünket. Sok nyomorúság származik ez utóbbiból, vagyis ha nem tudjuk elengedni azt, amit az Isten már régen kivett a kezünkből, és ahhoz már nem ad Szentlelket, erőt, bölcsességet. A Szentlélek az Ószövetségben ígéretként, az Újszövetségben beteljesedésként mu­tat rá Jézus Krisztusra, a megtartóra, élő­vé és hatóvá teszi a belé vetett hitet a gyülekezet közösségében. Nagyon fontos a sorrend: először a közösség, aztán a belső szoba csend­je. Kálvin is hangsúlyozza, hogy a gyülekezetben, az Igére figyelve adatik a Szentlélek, ez után jöhet az egyéni kegyesség ideje.

A teljes beszélgetést a www.reformatus.hu oldalon olvashatja el

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2017. június 4-i számában.

Forrás: www.reformatus.hu