A reformáció mint nemzetmegtartó erő

Dr. Huszár Pál, 2017-10-09 12:53:09

2017. október 8-án volt a marcalmenti református gyülekezetek találkozója, amelynek témája a reformáció volt. Szakál Péter igehirdetését követően, Dr. Huszár Pál "A reformáció mint nemzetmegtartó erő" című előadását hallhatták a résztvevők. Az előadást a tovább mögött közöljük.

A reformáció ünnepén 2017

Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (Római Levél 5:1.)

Érdekes beszélgetésem volt nemrégiben egy római katolikus főpap barátommal, mert Istennek legyen érte hála, ilyen is van. Jó kapcsolatunk alapján némi csipkelődéssel mondtam neki: „Jó, ha tudod, hogy a legkiválóbb esztergomi érseketeket mi adtuk nektek, ugyanis Pázmány Péter reformátusnak született.” Nem maradt adós a szellemes válasszal: „Ez igaz. Azért a ti reformációtokhoz viszont kellett egy Ágoston-rendi szerzetes.” Mire én: Rendben van, egy-egy az eredmény. Tanítványaim azt mondanák erre: talált, süllyedt.”

Annyit még hozzátett csipkelődő diskurzusunkhoz: „Viszont el kell ismernem, ha nincs ez a ti reformációtok, főként pedig a Kálvinotok, akkor mi itt a Kárpát-medencében most valószínűleg nem magyarul beszélnénk.”  A közhiedelemmel ellentétben ez utóbbi mondat tulajdonképpen a reformáció jelentőségének elismerését jelenti – legalábbis nemzeti szempontból.

Dr. Bábel Balázs kalocsai érsek szerint: „2017-ben emlékezik a kereszténység a reformációra, amely a katolikus egyháznak nagy válságot okozott, de ugyanakkor megújulásra késztette.”    

Egy 1649-ben, Nagyszombatban, a jezsuiták gondozásában megjelent latin-magyar katekézis 2016. évi facsimile kiadásához írt, fentebb már egy mondat erejéig idézett előszavában az egyértelmű elismerés hangján írt a reformátorokról: „A reformátorok felújítottak egy régi tanítási formát, a katekizmust, de a régiekkel szemben jó gyakorlati érzékkel pontokba szedték tételeiket. Ezt a tanítási formát vette át Canisius Péter, és így adta ki 1558-ban Kis Katekizmusát, amelynek egy gyermekek számára írt változata is van, illetve egy nagy egységesítő formája.”

2017. január 15-én, az ökumenikus imahetet megnyitó istentiszteleten Dr. Erdő Péter bíboros, Esztergom-budapesti érsek szolgált a Kálvin téri református templom szószékén, és így szólt a reformációról:

Minél közelebb kerülünk Krisztushoz, annál közelebb kerülünk egymáshoz is, mert ő az a szőlőtő, amelyből mindnyájan kisarjadtunk" – mondta szentbeszédében Erdő Péter bíboros, prímás, Budapest-esztergomi érsek a Jn 15,1–5 alapján. Erdő Péter emlékeztetett: már a németországi reformáció előtt száz évvel is sokan érezték, hogy jelentős megújulásra szorul az egyház és a társadalom élete, de minden kezdeményezés elhalt a régi szervezeti és hatalmi formák miatt. A nagy németországi reformációban épp ezért „sokan a szabadító, roppant szélvihart látták, mások pedig a hit, az egyház, a közrend összeomlásának veszélyes lehetőségét vélték felfedezni”.     

Másfajta, inkább történeti, kultúrtörténeti indíttatású megközelítést láthatunk a nemzetünkért őszintén aggódó Illyés Gyulának „A Reformáció Genfi Emlékműve előtt” című versében. A nem református, e verse megírásakor nem is igazán hívő Illyés a magyar nemzeti kultúrát, egyáltalán a magyar nemzetet féltve-védelmezve teszi fel a bizony nem minden alap nélküli kérdést:

„Hiszed, hogy volna olyan-amilyen

magyarság, ha nincs – Kálvin?

Nem hiszem”

Érthető, hogy a származása szerint katolikus, azonban kívül a hitújítás ügye, egyáltalán a vallás iránt akkor még nem különösebben érdeklődő, de nemzetét őszintén féltő Illyés Gyula éppen a reformáció kulturális-nyelvi hatását emelte ki.

Illyés Gyula fentebb röviden kifejtett gondolataihoz hasonló a mélyen átérzett és átélt nemzettudat által motivált költeményt olvashatunk Csanádi Imrétől, aki szintén elsősorban a magyarság megmaradásában véli meglátni Kálvin János tanainak magyarországi jelenlétének jelentőségét, a szó legszorosabb értelmében véve életbevágó fontosságát:

 EGY HAJDANI TEMPLOMRA

 Nádfödeles pajta, sár-alkotmány lehetett,

mégis székesegyháznak ékesen neveztetett,

               áldott áhítatra

             magába fogadta

           a kis gyülekezetet.

 

Taposott jobbágyok, német elől szököttek,

török sarcát sínylők e szent helyre feljöttek,

            bocskorban, mezítláb,

          szomjúhozva itták,,

      próféták, mit hirdettek.

 

Testben szakadozva, szabadulva gályákról,

szólt hatalmas szóval toprongyos prédikátor,

         gátakat sodort már

         válaszul a zsoltár,

      zúgták, mint erős tábor.

 

Idáig lopózott, itt talált lakozásra

napnyugati Kálvin tilalmas tanítása,

            kert alatt toportyán,

            harsant égő portán

            tatár ló vonítása.

……………………………………………………….

Mégis, megtartódat benne becsüld, magyarság,

Ország lappangott itt, mikor nem vala ország,

 ……………………………………………………….

Különös jelentőséget kölcsönöz a zámolyi születésű, református ősöktől származó Csanádi Imre versének, hogy olyan korban, a keményen, sőt brutálisan vallásellenes és nemzetellenes kommunista diktatúra idején keletkezett, amely mind a hitélettel, mind a nemzettudattal összefüggő értékeket végtelenül veszélyesnek tartotta, ezért módszeresen és kegyetlenül üldözte. A vers legfontosabb mondatának tekinthetjük ezt a történelmi súlyú, valóban zivataros évszázadokat átívelő megállapítást: „Ország lappangott itt, mikor nem vala ország.” – Nehéz, sőt lehetetlen volna ennél szebben kifejezni a magyarországi reformáció nemzetmegtartó jelentőségét.

Történészként is meggyőződésem, hogy csak úgy érdemes, sőt csak úgy szabad a múltat kutatni, a történelmet szóra bírni, ha a tények megismerésén túl a levont tanulságok a jelent is gazdagítják, netán még a jövőre is mutatnak. Nem véletlenül szokták mondani, hogy aki a saját múltját nem ismeri, a jelent sem értheti, de a jövőről alkotott elképzelései sem lehetnek megalapozottak.

Ebben az esztendőben immár a reformáció félévezredes történetére emlékezünk az Úristen iránti mélységes hálával, miközben gondolatban felidézzük Keresztyén Anyaszentegyházunk megújításának, a bibliai alapokra történő visszahelyezésének eseménydús történetét. Protestáns közgondolkodásunkban ilyenkor elsősorban Luther Márton és Kálvin János neve merül fel elsőként, de tudnunk kell, hogy az ő megjelenésükig már többen is felemelték szavukat a Keresztyén Egyháznak a krisztusi tanításoktól történt katasztrofális eltávolodása ellen.

A reformáció első előfutáraként Assisi Szent Ferencet említhetjük. Több írásában is szép példáját adta az Úristenhez közvetlen fordulásnak. Legyen szabad ezúttal csak a csodálatos szépségű „Imádságára” hivatkoznom, illetve azt saját fordításomban idéznem!

Uram, tégy engem, gyarló és bűnös szolgádat

Békességed engedelmes és állhatatos eszközévé,

Hogy szeretetet vigyek oda, ahol a gyűlölet honol,

Hogy megbocsássak ott, ahol engem sértések érnek,

Hogy megértést vigyek oda, ahol most a viszály az úr,

Hogy az igazságot mondjam ott, ahol ma még a tévelygés tarol,

Hogy hitet ébresszek ott, ahol oly sokakat a kétkedés nyomaszt,

Hogy reményt keltsek ott, ahol a kétségbeesés az úr,

Hogy fényt gyújtsak a félelmetes sötétség honában,

Hogy örömet szerezzek ott, ahol most még a bánat lakik.

 

Óh, Uram,

 

Add azon fáradoznom,

Hogy ne engem vigasztaljanak, de én vigasztaljak másokat,

Hogy ne engem értsenek meg, de én értsek meg másokat,

Hogy ne engem szeressenek, de én szeressek másokat,

Mert aki így feláldozza magát, Tőled nyer jutalmat,

Aki megtagadja önmagát, Nálad nyer irgalmat,

Aki a másiknak megbocsát, Te is megbocsátasz annak,

Aki így hal meg, az örök életre támad fel Nálad.

Ámen.

 

 Megjegyzem még, hogy az általa alapított Ferences Rend szerzetesei bizonyultak a XVI. és XVII. században a Luther Márton és Kálvin János neve által fémjelzett hitújítási mozgalom legodaadóbb támogatóinak. Feltétlenül említenünk kell még a reformáció „úttörői” között az angol John Wyclif teológus nevét, aki az első között emelte fel szavát az egyházon belül tapasztalt visszaélések miatt.

Gondolatainak egyik továbbvivője volt Jan Hus prágai teológus, akit az egyházvezetést bíráló tanításaiért a Konstanzi Zsinat 1414-ben máglyahalálra ítélt. Az ő családi neve ludat jelent a cseh nyelvben, erre alapul az a hagyomány, miszerint a máglyára lépve ezt mondta: „Most elégettek egy ludat, de száz év múlva eljön majd a hattyú, és őt már nem tudjátok elégetni.” Ha látnoki képességei is voltak, úgy Luther Mártonra gondolhatott, aki 103 évvel később már a máglyahalál reális veszélye nélkül indította el a hitújítás folyamatát. Még így sem teljes a nagy reformátorok és az előfutárok arcképcsarnoka, de ennek felvonultatására most idő hiányában nincs lehetőségünk.

Köztudott, hogy a XVI. század elejére egyre súlyosabb és egyre vészjóslóbb válságjelek mutatkoztak a Római Egyházban, amely ekkorra már tanításaiban és főpapjai életvitelében végzetes mértékben eltávolodott a Jézus Krisztus apostolai által alapított ősegyház elveitől és gyakorlatától. Modern kifejezéssel élve általános „erkölcsi mélyrepülésben,” döbbenetes értékválságban vergődött a Rómából irányított Keresztyén Egyház. Az egyházfegyelem teljesen megszűnt, a főpapok feudális főúrként viselkedtek, esetenként egymás ellen háborúztak, sem papjaik, sem híveik hitéletével nem törődtek, ami pedig alapvető feladatuk lett volna. Valaki nemrégiben úgy fogalmazott, hogy az egyház erre az időre a szó konkrét és átvitt értelmében egyaránt „adósságcsapdába került.” Teljes mértékben igazat kell adnunk neki, hiszen az egyház akkori válságából éppúgy csak külső – az adott esetben „onnan felülről jövő” – segítséggel lehetett kikerülni, miként az a közelmúlt gyötrelmes adósságcsapdájából sikerülhetett a szerencsésebbeknek.

Valakitől – egy mértékadó személyiségtől – azt a szerintem is találó megállapítást hallottam, hogy a reformáció tulajdonképpen „akadálymentesítés” volt. Kétségtelen, hogy akadálymentessé tette az Úristen és az ember kapcsolatát az ember oldaláról, de ugyanakkor az ember és ember közötti kapcsolatok építését is megkönnyítette, miközben az egyház működését visszahelyezte a Biblia alapjaira.

A pápák fényűzése, nem utolsó sorban római Szent Péter-bazilika csillagászati méretű építési költségei miatti állandó pénzhiány arra a képtelen lépésre indította a hihetetlen mértékben eladósodott pápai udvart, hogy a pénzért lelki üdvösséget ígérő búcsúcédulák árusítása révén igyekezzék megszabadulni anyagi gondjaitól. Különösen sokat ártott az Egyház tekintélyének, hogy a búcsúcédulák árusításából befolyt pénz egy részét azonnal, még a helyszínen bezsebelték a pápaságnak korábban már óriási összegeket hitelező délnémet Fugger család megbízottai. Ez a jelenség jelentette az utolsó cseppet az elégedetlenség poharában.

Ez a tény késztette a kitűnő felkészültségű Ágoston-rendi szerzetest, a nem sokkal korábban alapított wittenbergi egyetem tanárát, hogy megfogalmazza és 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezze 95 pontból álló vitairatát, amelynek legfontosabb kitétele így hangzott: „A bűnt pedig egyedül Isten bocsáthatja meg.” Ezzel kiiktatott mindenféle emberi közvetítést az Úristen és az ember kapcsolatában, és persze véget vetett a búcsúcédulák árusításának, amivel természetesen magára vonta Róma, pontosabban a pápa haragját. Újabban akadnak, akik – a kor divatjának megfelelően – az említett vitairatnak a wittenbergi vártemplom kapujára történt kiszögezését is kétségbe vonják. Kétségtelen, hogy a hitújítás folyamata elindult, amelyet sem a római pápa, sem a német-római császár nem tudott megakadályozni. Nem ez lett az egyetlen módja Luther Márton hitújító tanai terjesztésének. Az akkor már ismert nyomtatás segítségével, az evokatív és tömör megfogalmazású röpiratok révén igen rövid idő alatt a Német-Római Szent Birodalom lakosságának jelentős része tudomást szerezhetett Luther hitújító gondolatairól.  

A wittenbergi egyetem ifjú teológiaprofesszora lelkében hosszú utat tett meg az említett vitairat megfogalmazásáig. A hagyomány szerint egy, az akkor még jogásznak készülő ifjú közelében történt villámcsapás után rendkívül intenzíven kutatta a lelki üdvösség, az örökélet elérésének lehetőségét. A neves ókori egyházatya, Augustinus tanításában kereste a választ élete nagy kérdésére, akitől azután hamarosan eljutott Pál apostolig, azaz a Bibliáig. A Római Levél – részben fentebb idézett – tanításában lelte meg a kielégítő választ, miszerint csak és kizárólag az Úristen kegyelméből, az Úr Jézus Krisztusba vetett hit által nyerhetjük el lelki üdvösségünket és az örökéletet. Sem a mi úgynevezett érdemeink, sem semmiféle emberi közvetítés nem segíthet ebben. Kijelentette, hogy az ember közvetlenül fordulhat Teremtő Istenéhez, egyetlen közbenjárónk van, a miattunk, érettünk és helyettünk kereszthalált szenvedett és dicsőségesen feltámadott Úr Jézus Krisztus.

Igyekezett visszahelyezni az Egyház működését a Szentírás alapjaira. Vallotta, hogy az Egyház legfontosabb feladata Isten Igéjének hirdetése, mégpedig a hívek számára érthető nyelven. Ennek érdekében fordította német nyelvre a Bibliát, 1534-ben megjelent teljes Biblia-fordításával megteremtve a német irodalmi nyelv alapjait.

Legyen szabad megjegyeznem, hogy a bibliafordítás dicsérendő példája magyar földön is követésre talált. Néhány – részben már a reformáció elindulását is megelőző – kísérlet után Károli Gáspár gönczi esperes hasonlóképpen megteremtette a magyar irodalmi nyelv alapjait is 1590-ben Vizsolyban megjelent teljes bibliafordításával. Nemzeti irodalmunk jónéhány kitűnő művelője nőtt fel ennek nyelvén, és ültette át azt műveibe. Balassi Bálint, Kölcsey Ferenc, Arany János, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Szabó Magda, Wass Albert és még jónéhány irodalmi nagyságunk nevét említhetném ennek kapcsán.

A nemzeti nyelven tartott istentisztelet elengedhetetlen tartozéka a nemzeti nyelvű Biblia, amit azonban csak írni-olvasni tudó hívek kezébe lehetett adni, hogy naponként olvassák. A könyvnyomtatás mellett új iskolák is kellettek ahhoz, hogy a hívek elsajátíthassák az olvasás és a betűvetés tudományát. Ezek az iskolák – a maguk nemében komoly értéket hordozó, régi kolostori iskoláktól eltérően – olyan ismereteket igyekeztek diákjaiknak közvetíteni, amelyeket azok az egyre inkább polgárosodó világban haszonnal forgathattak.

Fontos leszögeznünk, hogy nem új egyházat akartak létrehozni a reformáció élharcosai, csupán az egyháznak a Biblia alapjaira történő visszahelyezését tartották elengedhetetlenül szükségesnek. A legkevésbé sem állt szándékukban új vallás alapítása. Reformálni, az apostoli mintára visszaalakítani kívánták az onnan eltávolodott, inkább a szent hagyományokat, semmint a Szentírást követő Római Egyházat.

Az előzmények ismeretében nem lephet meg bennünket, hogy Róma azonnal és a régi szokás szerint erélyesen visszavágott, az „eretnek tanok miatt”. Előbb keményen meg akarta fegyelmezni az engedetlen szerzetest, majd kiközösítette az egyházból. Luther Márton azonban az Úristen támogatásában bízva felvette a kesztyűt. Tanítványai körében nyilvánosan elégette az őt kiközösítő pápai bullát, amire addig még nem volt példa. A pápa, sőt a német-római császár ellenében is szövetségesekre talált a Német-Római Szent Birodalom fejedelmeiben. Az Úristen és a fejedelmek segítségében bízva merte visszautasítani a tanai visszavonására felszólító parancsot, mondván: „Itt állok, másként nem tehetek, Isten legyen nekem irgalmas!”

A wittenbergi egyetem tanáraként elsősorban Bölcs Frigyes szász választófejedelem „védőernyőjére” számíthatott, aki kimenekítette – vélhetően a fiatal és a német ügyekben járatlan V. Károly császár titkos, vagy legalább hallgatólagos beleegyezésével – a wormsi Birodalmi Gyűlésről, mielőtt a császár kimondhatta volna rá a birodalmi átkot, amelynek értelmében bárki elfoghatta volna, bárki megölhette volna, mert a törvény védelme nem vonatkozott rá.

A konspiratív akció tökéletesen sikerült. Bölcs Frigyes katonái – legalábbis a látszat szerint – foglyul ejtették, és ismeretlen helyre vitték, mondhatnám: menekítették Luther Mártont. Egy ideig még saját hívei sem tudhatták, mi történt vezetőjükkel. Elképzelhetjük kétségbeesésüket.

A Wartburg várában szakállt növesztve „Junker Jörg” álnéven töltött látszatfogságában látott hozzá a Biblia német nyelvre történő átültetéséhez. Sokáig azt hangoztatta az egyháztörténet, hogy Luther mind az Ószövetség, mind az Újszövetség esetében az eredeti, tehát a héber, illetve a görög nyelvből fordított. Egyetemi kultúrtörténeti előadásaimban magam is ezen a véleményen voltam. A közelmúltban azonban az is kiderült, hogy Hieronymus Vulgata néven ismert latin nyelvű biblia-fordítását is használta. Ez a tény persze a világon semmit nem von le Luther Márton fordításának értékéből, éppen ellenkezőleg inkább fordítói igényességére vall.

A hagyomány szerint a Szentírás fordítása közben megkísértette Luthert az ördög, akinek nyilván nem tetszett sem a reformátori, sem a bibliafordítói tevékenység. Úgy tartja a fáma, hogy a keze ügyében lévő tintásüveggel akarta megdobni és persze távozásra kényszeríteni a kísértőt. Ez utóbbi azonban ügyesen elhajolt, és a tintásüveg annak tartalmával együtt a szemközti falon landolt. Legelső wartburgi látogatásomkor, 1968-ban még megmutatták ezt a tintafoltot, de egy-két évtizeddel később már nem volt látható. Vélhetően „áldozatul esett” az épület-felújítási folyamatok valamelyikének. 

Két évvel ezelőtt egy svájci református gyülekezet küldöttségével találkoztam Kárpátalján. Svájci hittestvéreink feltették nekem a kérdést: „Hogyan juthattak el a reformáció helvét irányzatának tanai, konkrétabban szólva Kálvin János gondolatai a háborúktól – nem ritkán éppen vallásháborúktól – lángoló Európán keresztül magyar földre, jelesül éppen Kárpátaljára, avagy éppen Erdélybe?” Igen rövid választ tudtam adni: „Csak és kizárólag Isten megtartó kegyelme tehette ezt lehetővé.” Magam is azzal tudom magyarázni, hogy Mennyei Gazdánk több magyar fiatalt indított el Európába, adott esetben éppen Svájcba is, akik rendkívül gyorsan magukba szívták az ottani reformátori gondolatokat. Lelkükben ezekkel – esetleg egy könyvnyomtatóval, netán éppen feleséggel is – gazdagodva tértek haza, hogy mindezeket hazájuk javára alkalmazzák. Így vált lehetségessé, hogy a törékeny Erdélyi Fejedelemség legnagyobb fejedelmei – Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György – a helvét irányzatú reformáció tanításának szellemében gondolkodta, beszéltek, írtak és cselekedtek.

Egy időben létezett a protestáns magyar egyháztörténetben egy olyan felfogás, miszerint az országunk nagy részét megszállva tartó török hatalom szimpatizált volna a reformációval. Érveket is véltek felfedezni emellett, például azt, hogy az iszlám és – főként a helvét irányzatú reformáció egyaránt tiltja istentiszteleti helyein az emberábrázolást, sőt ezen helyiségek kivitelezése és belső berendezése is rendkívül puritán.

Az kétségtelen, hogy a megszálló török hatalom a hódoltság területén nem engedte meg az ellenreformációnak a bécsi királyi hatalom által is támogatott érvényesülését. Történetírásunk olyan tényt is számon tart, hogy az egyik budai pasa menlevelet állíttatott ki reformáció egyik hazai képviselőjének azzal a céllal, hogy Debrecenbe menve hozzon onnan „tanítókat” a hódoltsági területre. Tudnunk kell, hogy ezúttal a „tanítók” fogalma alatt ekkor inkább lelkipásztorokat. prédikátorokat kell értenünk. Gyakran előfordult a XVI-XVII. században, hogy gyakorlati okokból a prédikátorok egyben iskolamesteri feladatokat is elláttak, illetve felváltva gyakorolták a két hivatást. Az is gyakori jelenség volt, hogy a többnyire szegény emberekből verbuválódott protestáns gyülekezetek nem rendelkeztek akkora anyagi erővel, hogy egy prédikátort és egy iskolamestert is képesek lettek volna eltartani azok családjával együtt.

A török nem erőltette a hódoltság területén az iszlám felvételét, ugyanakkor „hitetlennek”, „gyaur kutyáknak” tekintette a keresztyénség híveit, teljesen mindegy volt számára, hogy az adott alattvaló Róma hűségén áll, azaz „óhitű,” avagy elfogadta a reformációt, azaz „újhitű.” Nem tett különbséget a két alapvető irányzat között. A vallásgyakorlást alapvetően a rendkívül magas adók befizetése szempontjából ítélte meg. Észrevette, hogy amennyiben egy közösségnek van vallási vezetője, az a közösség egyben marad és iszonyú nehézségek árán is megfizeti a rá kirótt adókat. Amennyiben azonban egy közösség lelki vezetőjét megölték, elhurcolták, illetve „csupán” elűzték, az a közösség nem maradt egyben, „szétfutott,” és nem fizette be a tőle elvárt adókat. Ez volt a legfontosabb szempont a megszálló török hatalom számára, hiszen az itteni közigazgatásukat, sőt részben a hadsereget is a meghódított lakosság adóiból tartották fenn.

Az kétségtelen, hogy a magyarság sajátos történelmi helyzetéből következően, a nemzethalál karnyújtásnyi közelségében az átlagosnál nagyobb fogékonyságot mutatott a kálvini tanítások iránt. Így lehetett Bocskai Istvánból a „Magyarok Mózese,” aki – Illyés Gyula megfogalmazásában – az „írást, imát nem tudó,” időnként a kezelhetetlenségig öntörvényű hajdúkat „pro patria et fide,” azaz a hazáért és a hitért jelszóval saját zászlaja alá tudta hívni. A Kálvin János által megszelídített „zsarnokölési elmélet” értelmében vezette őket nemzetünk első és egyetlen sikeres Habsburg-ellenes harcában a protestáns vallásszabadság és a magyar nemzeti érdekek védelmében. Így lett Bethlen Gáborból a „Magyarok Gedeonja,” akinek híres jelmondata volt: „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”. Nem egészen másfél évtizedig tartó fejedelemsége alatt „tündérkertté” tette a mindkét akkori világhatalom által fenyegetett, valóban törékeny Erdélyi Fejedelemséget.

Hiszem, hogy a fél évezred során nem ért véget a reformáció, vallom. hogy ez a megújítási folyamat ma is tart. Gyakran hallom ezt a latin kifejezést: „ecclesia semper reformanda:” szép magyar nyelvünkön ez azt jelenti: „állandóan megújítandó egyház.” Rajtunk, egyszerű, azaz teológiai végzettség nélküli egyháztagokon – ha úgy tetszik hát: Krisztus Urunk mai, XXI. századi tanítványain – is múlik a megújítva megtartandó egyház sorsa. Mennyei Gazdánk örökérvényű ígérete így szól: „Ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Ennek alapján bizonyosak lehetünk benne, hogy egyház mindig lesz Krisztus Urunk majdani visszajöveteléig. Rajtunk az múlik, megteszünk-e minden tőlünk telhetőt a saját egyházunk, a saját gyülekezetünk jelenéért és jövőjéért. Ez a mi reformáció iránti felelősségünk, egyben Krisztus-tanítványi felelősségünk.

Ez a komolyan vett felelősségünk arra is int bennünket, hogy keressük a szótértés lehetőségét minden más felekezettel, nagyobbal és kisebbekkel egyaránt. Olyan időket élünk, hogy nem csupán a reformáció félévezredes jubileuma indokolja normális, Krisztus-tanítványhoz méltó szótértésünket, kapcsolatunkat. A hajdan keresztyén Európa látványosan – keményebben fogalmazva: gyalázatosan – megtagadta egykor legfontosabb ismérvét, idegen kultúráknak, idegen vallásoknak a szószólója kíván lenni, miközben kiszolgáltatja, védtelenné, sőt védhetetlenné teszi magát – és persze minket is! – a hódítási szándékait nem is leplező iszlámnak, amely létünkben fenyegethet bennünket. Össze kell tehát fognunk, ha Krisztus Urunk tanítványai akarunk maradni, és ezt a lehetőséget gyermekeinknek, unkáinknak is meg akarjuk őrizni. Nem bújhatunk ki eme felelősség alól. Mennyei Gazdánk elvárja tőlünk, hogy mindent, ami erőnkből az Ő segítségével telik, megtegyünk hitünk védelmében.

Legyen szabad ebben a vonatkozásban még egy személyes példát említenem. 2009. január 30-án volt a dunántúli református püspök és főgondnok beiktatása, amelyen Őeminenciája Dr. Erdő Péter bíboros érsek úr is megjelent, sőt köszöntött is bennünket. Pár hónappal később, immár 2009. május 22 után, egy nagykövetségi fogadáson személyesen is megköszöntem neki ezt a gesztust: „Eminenciás uram, köszönöm azt a megtiszteltetést, hogy beiktatásunkon megjelent, és köszöntött bennünket. Erre még egyháztörténetünkben nem volt példa.”  Igen kellemes volt válaszát hallanom: „Nézze főgondnok úr, ez ma már természetes. Egyébként is nekünk, katolikusoknak van, mit tanulnunk önöktől, reformátusoktól, mert önök olyan ügyesen kezelik a nemzeti ügyet.”

A nemzeti ügy eredményes kezelése kapcsán nyilván arra kívánt hivatkozni Esztergom-Budapest érseke, hogy pár héttel korábban, 2009. május 22-én a Debreceni Nagytemplomban aláírtuk az Egységes Magyar Református Egyház Alkotmányát. Ezzel – legalábbis egyházi vonatkozásban – átléptük a Trianon által ránk erőszakolt országhatárokat. Végtelenül örültem és ma is örülök annak, hogy ezt őeminenciája is méltányolta. 

A reformáció eseményeinek dióhéjban történő ismertetése kapcsán is tökéletesen világos és egyértelmű lehet számunkra, hogy az Úristen mindig megtalálja, illetve megteremti emberi eszközét üdvtervének megvalósításához – nevezzék bár Husz Jánosnak, Luther Mártonnak, avagy Kálvin Jánosnak. Soli Deo Gloria! Egyedül Istené a dicsőség!

Dr. Huszár Pál

 Legutóbb erősen tömörítve elhangzott a celldömölki református templomban 2017. október 8-án.


Vélemények, hozzászólások

A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.

2024. March 29., Friday,
Auguszta napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 16404
Összesen 2009. június 2. óta : 39880975