Reformáció, kultúra, identitás

A Reformáció évfordulója különös helyzetben ér bennünket. Emlékeznünk kell egy 500 évvel ezelőtti eseményre, amely, mint tudjuk, széleskörű és sokrétű hatást gyakorolt a későbbi európai fejleményekre el egészen a máig. Ugyanakkor a mai és a 16. századi Európa már-már alig összehasonlítható. 

Megváltozott tehát a kontextus, miközben azért mégis van folytonosság. Az emlékezés mindig azért zavarba ejtően nehéz, mert sohasem lehet eltekinteni attól a konkrét helyzettől, amelyből az emlékező emlékezik. Nincs ártatlan emlékezés. Mint ezt már a Biblia első lapjairól tudjuk, egy történet elbeszélésében mindig benne van az elbeszélő maga, s egy történetnek soha sincs végső, befejezett és „objektív”’ elbeszélése. Mint olvassuk, Isten kérdésére az ember így válaszolt: „Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem.” Mire az asszony arra a kérdésre, hogy mit tett, így reagált: ”A kígyó szedett rá, azért ettem.” Nos, ennyit a történelemről, és az úgynevezett objektív tényekről. Tények természetesen vannak, csakhogy azokat értelmezni kell, hogy valamiképp elmondhatóvá, megfogalmazhatóvá váljanak. Egy történet elbeszélése mindig értelmezés.

A kérdés ez: mi történt? S melyik elbeszélés az érvényes? Nincs ártatlan emlékezés.

A kérdés ma is az, hogy mi is történt valójában a Reformációban? Melyik elbeszélés az érvényes? Egyszóval és szokványosan: mi a Reformáció üzenete ma? S a bonyodalmat nem csak a Reformáció eseményének sokrétűsége okozza, hanem ez a bizonyos „ma”, hiszen azt is értelmezni kell. Ezért van az, hogy ha végignézünk a Reformáció-emlékezések történetén, mindig megtaláljuk az adott kor lenyomatát is.

A kérdés tehát nem csak az, hogy hányféle Reformáció-elbeszélés létezik, hanem az is, hogy milyen az a kor, amelyben ezek az elbeszélések elmondják a történetet.

A teljesség igénye nélkül először szeretnék néhány szót ejteni a Reformáció-elbeszélések két, alapvető és máig ható típusáról, utána a korról, amelyben mi emlékezünk. A máról. Végül pedig arról, hogy véleményem szerint ebben a mai kontextusban mi lehet a Reformáció üzenete, nem csak számunkra, hanem akár a mai európai társadalmak számára is. Ha már egyszer európai eseményre emlékezünk.

Nemrégiben olvastam egy nagyon karakteres Reformáció-elbeszélést. Eszerint a Reformáció volt az első dominó, amelynek ledőlése nyomán romba dőlt a középkori keresztyén univerzum egységes épülete. Ebben az elbeszélésben a Reformáció negatív szereplő, a bűne az, hogy később megállíthatatlan bomlási folyamatokat indított be, melynek eredményeként a keresztyén európai civilizáció a darabjaira hullott szét, s mely folyamatnak végső kicsúcsosodása a forradalmi ateizmus. A Reformációval Európa gyakorlatilag saját sírját kezdte el megásni, s ennek ékes bizonyítéka napjaink szellemtörténeti-kulturális helyzete.

Létezik egy másik nagyon karakteres és ma is nagy hatású elbeszélés, mely szerint a Reformáció a modernitás legerőteljesebb nyitánya, amely folyamatban megszületett az önálló döntésre képes individuum, aki már nem szorul a hatalom gyámkodására, hogy önmaga sorsát rendezze. Ez az elbeszélés a Reformációban a progresszió nagy úttörőjét és harcosát látja, olyan értékek zászlóvivőjét, mint a függetlenség, a megújulás, a változás.

Mondani sem kell, hogy mindkét elbeszélés a Reformációnak roppant jelentőséget tulajdonít, mondhatni, az európai történetben afféle cezúra-jelleget, csakhogy míg az első a hatástörténetben bomlási folyamatot lát, a második éppen az ellenkezőjét, az úgynevezett haladás kiemelkedő mozzanatát. Az is nyilvánvaló, hogy a két egymással szembenálló elbeszélés követi a Reformáció nyomán sajnálatosan előállt katolikus-protestáns törésvonalat. Ezek az elbeszélések – mint a keresztyén identitáshagyományok alaptörténetei – mind a mai napig élnek, s nem merném azt állítani, hogy mára, a Reformáció 500. évfordulójára sikerült meghaladni őket. S ennek a következménye az is, hogy érzésem szerint mind a mai napig nem jött létre egy konszenzusos, minden érintett szereplő számára elfogadott egységes elbeszélés a Reformáció történetéről. Sőt, nekem néha az a benyomásom, hogy a fent leírt elbeszélések mélyen bevésődtek hagyományainkba, s a múlt birtoklásáért folytatott küzdelem a Reformációra való emlékezést sem hagyja érintetlenül.

Ám ugyanakkor az a helyzet, hogy az 500. évforduló egy meglepően új, nemcsak a 16. századhoz képest új, hanem akár az 100 évvel ezelőtti viszonyokhoz képest is új helyzetben talál bennünket. Egyrészt soha nem látott módon felgyorsult a történelmi keresztyénség európai térvesztése, és rohamos léptekkel erősödni látszik a szekuláris Európa. Másrészt kézzelfogható jelentésre tesz szert a multikultúra ideája. Nyilvánvaló, hogy mindkét jelenség alapvető kihívást jelent a keresztyén társadalmi jelenlét értelmezésére nézve, sőt ennél is komolyabb a helyzet: kérdéseket vet fel az európai történetnek, mint keresztyén történetnek az elbeszélésével kapcsolatban.

Ez a teljesen megváltozott kontextus nem hagyhatja érintetlenül a Reformációról szóló elbeszéléseket sem.

Először is látni kell, hogy a 16. századi európai társadalmak teljes egészében keresztyén társadalmak voltak. Ebből nyilvánvalóan látszik, hogy elvétjük a Reformáció értelmezését, ha pusztán protestáns eredettörténetet látunk benne. A Reformáció az egész nyugati keresztyénség eseménye volt, amelyben a legkevésbé játszottak szerepet olyan későbbi világnézeti fejlemények, amelyek a keresztyén hagyományon kívülre helyezték volna önmagukat. Egyszerűen fogalmazva, nem az volt a kérdés, hogy egyáltalán értelmes fogalom-e az üdvösség, avagy nem, hanem az, hogy hogyan lehet üdvösséget nyerni.  Nem az volt a kérdés, hogy Isten nélkül lehet-e a világot és az emberi sorsot magyarázni, hanem az, hogy miként is kell érteni és értelmezni Isten valóságát. Magyarán, a Reformáció eseménye a korabeli keresztyén univerzumon belül zajló esemény volt, s nem pedig valami totálisan újnak a kezdete. Ebből pedig az következett, hogy a keresztyénség különböző vonulatai egymáshoz képest értelmezték önmagukat, minthogy mindenki keresztyén volt. Nem volt más viszonyítási pont.  

Mára viszont előállt egy totálisan új helyzet, mégpedig a szekuláris világ, a nem keresztyén gondolat uralma, amelyhez képest a keresztyénség egésze került új önértelmezési helyzetbe. Ennek következtében könnyen kiderülhet, hogy a Reformáció okozta törésvonalakról szóló elbeszélést talán érdemes lenne újragondolni.  Ez mélyen befolyásolhatja a Reformációra való emlékezést is.

A másik új fejlemény a multikultúra ideájának érzékelhető közelsége. A multikultúra ideájának ugyanis az az üzenete, hogy a különböző nagy, vallási alapú történelmi elbeszélések mindegyike érvényes, minek következtében a keresztyénségnek le kell mondania arról az igényéről, hogy az általa hirdetett elbeszélés a világról és az emberi sorsról az egyedül érvényes és igaz elbeszélés. Ez viszont egyszerre más, a 16. századitól eltérő kontextusba helyezi a Reformáció olyan központi üzeneteit is, mint például a Solus Christus, vagy a Sola Scriptura. E tételeknek a 16. századi értelmét ismerjük. Ám nagy kérdés, hogy a multikultúra világában a solus-elvek vajon miféle érvényességre tarthatnak igényt? A multikultúra ideája kihívást intéz a keresztyén elbeszélés igazságtartalmára nézve. Ha ugyanis minden elbeszélés érvényes, akkor egyik elbeszélés sem érvényes. Kivéve azt az elbeszélést, mely szerint egyik elbeszélés sem érvényes. Ez a fejlemény viszont kaput nyit egy olyan elbeszélésnek, s normatívvá tesz egy olyan elbeszélést, amelynek az alapja a minden elbeszélésre vonatkozó szkepszis és távolságtartás. A multikultúra ideája messze nem csak szolidaritási ügy, hanem mélységesen ismeretelméleti is, s azt a kérdést veti fel, hogy az igazság egyáltalán megismerhető-e?

Ebben az eszmetörténeti helyzetben nem csoda, ha Európában egyre távolabbinak tűnnek a biztos tájékozódási és azonosulási pontok, s az elbeszélések bábeli zűrzavarában az európai zsidó-keresztyén alapú elbeszélésen nyugvó identitáshagyomány a szemünk láttára, darabjaira hullik szét.

Vajon ebben a helyzetben lehetséges-e olyan Reformáció-elbeszélés, amely aktuális üzenettel bírhat jelenkorunk identitásvitái közepette? Igen, lehetséges. Ha nem így lenne, nem lennék se keresztyén, se református. Ha ugyanis mindenkinek igaza van, miért legyek keresztyén?

A Reformáció tehát az egész nyugati keresztyénség eseménye, mégpedig jellegzetes eseménye, amelyben nagyon is tetten érhető a keresztyénség alapvető vonása, mégpedig a prófétai hagyomány. A Reformáció a keresztyénség önkritikus, reflexív mozzanata, amely keresztyén attitűdnek az a jellegzetessége, hogy mindig önmagára kérdez rá, követve az ószövetségi prófétai hagyományokat és a jézusi radikalizmust. Ez a reflexív keresztyén jelleg tette Európát sajátszerűvé, ez adta az európai kultúra állandó lüktetését, nyugtalanságát, innovatív jellegét. Ám ennek a Reformációban történt reflexiónak az volt a lényege, hogy megmaradt a hagyományon belül, s nem gondolta, hogy a biblikus elbeszélésen kívül létezhet bármiféle más, igaz elbeszélés a világról és az emberi sorsról. A Reformáció visszament az eredethez, hogy újrafogalmazza, miben is áll Isten és önmagunk ismerete.

S ha a mai identitáskeresések nagy bizonytalanságában, az elbeszélések mai kavalkádjában van a Reformációnak általános üzenete, akkor az az, hogy vissza kell mennünk az eredethez, ha újra meg akarjuk fogalmazni önmagunkat.

No de, mi az eredet? Nos, az Ige. Az Igét kell mindig újraolvasunk és újraértelmeznünk. De mi az, hogy Ige? Sajnálatos módon, az már a szekuláris világkép elterjedtségének a következménye, hogy az Igét, vagyis a Szentírást a mai kor hajlamos csak afféle kultúrtörténeti emlékként értelmezni, mintha bizony az Ige csak afféle járulékos díszítő eleme lett volna az egyébként független európai gondolkodás történetének. Holott a valóság az, hogy az Ige által vált egyáltalán a valóság kimondhatóvá és megfogalmazhatóvá a világnak ezen a részén, s így született meg Európa, a keresztyén civilizáció, az az identitáshagyomány, amelynek napjainkban is részesei vagyunk, ha tudunk róla, ha nem. Ez az egyetlen számunkra adott elbeszélés az emberi sorsról. Nincs más. Valóságértelmezésünknek nincs más alapja. A Szentírásnak nincs alternatívája. Ha le akarom fordítani a sola Scriptura reformátori elvét mai nyelvre, a mai kontextusban, akkor azt kell mondjam, a Szentírás az egyetlen egyetemes valóságértelmezés, amely nélkül semmit sem tudunk mondani az emberről és a világról.

S ez még akkor is így van, ha a szekularizáció következtében a későbbi európai gondolattörténeti fejlemények a zsidó-keresztyén hagyománnyal szemben értelmezik önmagukat. Véleményem szerint ez félreértés, saját identitásunk félreértése. S ha van a vissza az eredethez reformációi üzenetnek értelme, akkor az az, hogy újra fel kell fedeznünk a Szentírást, mint önmagunk és a világ megfogalmazásának egyetlen forrását. Újra meg kell fogalmazni önmagunkat, ami azt jelenti, hogy az évezredes elbeszélésről le kell törölni a port, s rádöbbenni újólag arra, hogy nem lehetünk mások, csak azok, akik mindig is voltunk. Ez természetesen nem restauráció, hanem folytonos és korrigált újrafogalmazása az egyetlen és örök igazságnak, amelyet a Szentírás közöl velünk. S ez az igazság az, hogy a világ és az emberi sors az önmagát az írott Igében és a testté lett Igében, Jézus Krisztusban kijelentő Isten nélkül nem magyarázható.

A Reformáció úgy megújulás, hogy reflektált visszatérés a régihez, az eredethez. Ez annyira konzervatív, hogy már-már modern. Hadd idézzem Jürgen Habermast, a neomarxista Frankfurti Iskola késői tagját, aki konzervativizmussal éppen nem vádolható:

„Az egyetemes egyenlőség, amelyből a szabadság, a társadalmi szolidaritás, az önálló életforma és emancipáció, a lelkiismeret egyéni erkölcse, az emberi jogok és a demokrácia ideája ered, az igazságosság zsidó etikájának és a szeretet keresztény etikájának a közvetlen örököse. Lényegében változatlanul, ez a hagyaték volt a tárgya a folyamatos kritikai kisajátításnak és újraértelmezésnek. (Ennek a hagyatéknak) a mai napig nincs alternatívája. És a nemzetek utáni mai konstelláció kihívásának fényében továbbra is ennek az örökségnek a lényegéből merítünk. Minden egyéb csak haszontalan posztmodern fecsegés..”

 Végül még valamit az előadásom elején emlegetett folytonosságról. Lehet, hogy ma sok problémánk van. Lehet, hogy a történeti keresztyénség mai helyzete, brutális térvesztése komoly kérdéseket, sőt kétségeket vet fel bennünk, ami akár rányomhatja bélyegét a megemlékezésre is. De mégis, ha van valami, ami az európai identitástörténet folytonosságának az intézményi támasza, akkor az az egyház. Az egyetemes egyház, amely ugyan sok megrázkódtatáson ment keresztül az idők folyamán, de mégis, a maga fizikai létében is itt van, nem került a történelem süllyesztőjébe, s nem is fog.

A Reformáció arra hívja fel a figyelmet, hogy megmaradásunk, szellemi önmagunk, világnézeti-kulturális-hitbeli identitásunk megőrzésének a záloga ma sem lehet más, csak a folytonos és reflexív visszatérés az eredethez. Magához az Igéhez, amelynél többet ma sem tudunk mondani az emberi lét nagy kérdéseiről. Az egyháznak sincs semmije, csak az Ige. És ez pont elég.

Köntös László

A Magyarországi Református Egyház és a Magyarországi Evangélikus Egyház 2017. október 13-án megtartott Zsinatán elhangzott előadás írott változata.