„Pedig mi abban reménykedtünk…”

(Lukács 24,13–35) Csalódottan ment haza Jeruzsálemből Jézus két tanítványa, miután „Mesterüket” kivégezték. Egy örök emberi tapasztalat leírása ez, amit az is átél, aki ezt nagyon titkolni akarná. 

Lelkesedünk; – csalódunk. Újra lelkesedünk; – ismét csalódunk. Jó még emlékezni egymás között az egykor volt, lelkesítő időkről (13–21): de közben beesteledett… (29), elszaladt a kimért időnk, így számunkra a végső remény is elveszett, hogy lehetne itt még valamit is tenni? Csak az élő Isten segíthet rajtunk, mégpedig emberen és e–világon túl mutató megváltással, örök élettel, amely ezt az életet is magához öleli. Más esélyünk nincs. Jézus Krisztus nem a római igát, hanem a halál igáját vette le rólunk. Ő feltámadott (34), az Írások szerint (27), velünk jár az úton (15), megszólít minket (17), beszélget velünk (19), megfedd (25), tanít (27), csalódásaink estéin is mellettünk áll (28–30); – aztán egy ponton megnyitja vaksi szemeinket (16), hogy lássunk (31), végleg kimozduljunk a holtpontról, vigyük az örömhírt, és soha többé ne csalódjunk (33–35). Nincs igaza Arany Jánosnak: Az életet megjárva, azt adta, amit vártam…

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Ezek a tanítványok abban reménykedtek, amiben velük együtt sokan reménykedtek akkoriban: – jön majd a Messiás, és megszabadítja népüket a terhes, római igától, így elkezdődhet számukra egy jobb és szebb élet.

Lelkesedünk; – csalódunk!

Aztán a lelkesedés alábbhagy, de még merünk reménykedni: hátha most történik valami, ami változást hozhat? 

Abban közösek ezek a fellángolások, hogy mindig saját, itteni ügyeink megoldása, gazdagítása, fényezése kapcsán várunk „messiásokat”.

Aztán hamar kiderül, hogy nem változik semmi, ezért csalódottan kullogunk vissza a mindennapokba, mert nem tehetünk mást.

Kapcsolódó link:http://igemellett.blog.hu/