Velünk az Isten! - beszélgetés Steinbach József püspökkel

2018. Az év vége közeledtével ideje számvetést készíteni. Melyek voltak az esztendő ajándékai és gondjai,  milyen út van mögöttünk, hisz csak így léphetünk tovább. Steinbach Józseffel, a Dunántúli Református Egyházkerület püspökével arról beszélgettünk, hogy bár a 2017-es esztendőben volt a Reformáció 500 jubileumi rendezvénysorozata,ám annak sok gyümölcse 2018-ban érett be.

- Így van. Amikor az ember benne van az események sodrában, akkor szinte nem is tudja megélni az örömet. Mint amikor egy szép utazás után hazaérünk, s végre van idő számba venni, feldolgozni az élményeket - nos, mi is így vagyunk most ezzel. Januárban tartotta záró ülését a Reformáció Emlékbizottság, ahol jelen volt a Miniszterelnök úr is. Mint mondta, úgy érezte, hogy végre mi reformátusok is megtanultunk ünnepelni. Igaza van, feladatainkban talán mi túlságosan racinálisak, görcsösek vagyunk, pedig kell alkalmat teremteni a hálaadásra, az örömre. 

Melyek ezek a most beérő gyümölcsök?

- Számos eseményt és projektet említhetnék. Hiszem, hogy például a 2017. október 31-én a Papp László Budapest Sportarénában tartott központi ünnepség gyümölcsei is velünk vannak még, mely egy rendkívüli alkalom volt. De ilyen például a Pannonia Reformata Múzeum is, hisz a felújított épületegyüttest 2017. október 28-án adtuk át, viszont a kiállítás 2018. május 11-én nyitotta meg kapuit. Az intézmény jól működik, missziói központként, közösségi térként, kiállítóhelyként is funkcionál, mindamellett, hogy az Ótemplom szakrális terének hangulata is egyedülálló. Köszönjük Köntös László főjegyző úr odaadó és áldott munkáját ebben.

A beruházások, projektek jól haladnak?

- A beruházások voltak a 2018-as esztendő legnagyobb kihívásai. Bellai Zoltán főtanácsos úrnak tartozunk itt köszönettel. Valamint hálával tartozunk az Úr Isten színe előtt a kormányzatnak, hogy forrásokat biztosított számunkra. Ezeket a pénzeket természetesen nem működtetésre, hanem fejlesztésekre fordítjuk. Fontos a Pápai Református Kollégium felújítása, korszerűsítése. Az iskolaépület már megszépült, most a konyha van soron, közben már az egykori fiúkollégium épületét birtokba vehette a Tánc-Lánc AMI, s itt kap helyet majd a kántorképző is. De összesen közel 250 projektet kellett-kell koordinálnunk. Ebben van az intézményi beruházások mellett templom- vagy parókiafelújítás, -építés, gyülekezeti közösségi terek kialakítása,  180 gyülekezethez tudtunk forrást juttatni különböző feladatok elvégzéséhez. Nagy áldás ez számunkra, igyekszünk, hogy a megfelelő helyekre kerüljön a pénz, de nagy hit és fegyelem kell az elosztáshoz. Az elszámolás a Dunántúli Református Egyházkerület feladata, ezek nem egyházi források, nem a presbitériumok döntik el, hogy miként használhatják fel, hisz a kormányzati forrásoknak pontosan előírt menetrendje van a feladatmeghatározáson túl. A közbeszerzési törvény egyházi jogi személyeire vonatkozó paragrafusaiban történt változás, amiről adtunk már tájékoztatást az Egyházi Pályázatok munkatársain keresztül. Mindemellett még fut egy óvodaprojekt is. Állami támogatással az egyházkerületben 16 óvodát kell elindítanunk, ezt a programot az országos egyház koordinálja. A beruházások további folytatásának lehetőségeiről a január elsejei esperes-gondnoki értekezlet után adunk tájékoztatást.

"Ha épül és megújul a kőház, akkor megelevenedik a lelki ház is” - mondta egyik igehirdetésében. A projekteknek köszönhetően sok kőház megújult, de van-e elég lelkipásztor a feladatok elvégzéséhez? Egyáltalán, milyen a jó lelkipásztor Ön szerint?

- Minden, ami épül, azért épül, hogy az emberek ott Jézus Krisztusra, életre, közösségre találjanak, erőt meríthessenek a hétköznapokhoz, s hogy amikor a végső kérdésekkel szembesülnek, kapaszkodót, segítséget kapjanak. Elég lelkipásztor van, négy, ha a határon túliakat is belevesszük, akkor hat teológiánk van, ahonnan komolyan képzett fiatalok kerülnek ki. Hiány nincs, viszont kevesen vannak azok, akik a kistelepülések gyülekezeteiben képzelik el jövőjüket lelkészként. Sok okos, tehetséges fiatalunk van, ezt én tisztelem, de hogy őszinte legyek, már nem hat meg az ész és a tehetség. Mert ez kevés ahhoz, hogy alkalmas lelkipásztor legyen valaki. Ahhoz az kell, hogy szeresse az embereket, szeresse az ügyet, amit képvisel, ne higgye azt, hogy vele kezdődött a világ és az egyház, tud a picin hűnek lenni, hogy aztán több adasson. Mindig hála tölt el, ha olyan lelkipásztorokkal találkozom, akik nem csak prédikálnak, hanem jelen vannak a gyülekezetben, a település életében, akiknek fontos minden egyes ember, akik hitelesek. Ezekben az esetekben csodák történnek olyan kis helyeken is, amikről mi már lemondtunk. Fontos, hogy a megfelelő ember kerüljön a megfelelő helyre. S igaz ez a missziókra is, melyeket például a lakótelepeken,  kistelepüléseken vagy akár az egyetemeken végzünk. Nem könnyű megtalálni azt, aki a képzettségen túl rendelkezik azzal a karizmával, ami szükséges ahhoz, hogy sikerrel járjon. 

Az év végi számvetés fontos része a hálaadás, hogy lássuk, mennyi jó dolog történt az esztendő során. Ön miket emelne ki?

- Természetesen én is, mint mindenki, végigtekintem az évet, több szempontból is.  A  Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökeként azt látom, hogy Fischl Vilmos főtitkár áldozatos munkájának köszönhetően a szervezet társadalmi presztízse megnőtt. A Tanácsban az összes protestáns tagegyház képviselteti magát és megfigyelőként jelen vannak a katolikusok is, akikkel nagyon jó a kapcsolat, a protestánsokkal pedig érezzük a testvéri közösséget, azt, hogy szükségünk van egymásra. Úgy látom, hogy az ökumené már túlnőtt a kirakatpolitikán, a fontos feladatokra, az evangélium közös megjelenítésére kényszerülünk. Mindig hála tölt el, amikor a 2009-ben létrejött Magyar Református Egyházra gondolok, mely a Kárpát-medencei református egyházak egyesülését jelentette, a nemzettest egységét szimbolizálja, a magyar nemzet egységét, főként pedig hitbéli összetartozásunkat erősíti. Ez azóta is nagyon jól működik, rendszeresek a talákozók, s tartjuk a kapcsolatot a távolabb élő magyar reformátusokkal is. 2008. december 5-én választottak a Dunántúli Református Egyházkerület püspökévé, tíz évet töltöttem el eddig ebben a szolgálatban, s hálát adok az Úristennek, hogy megőrzött mindezidáig. Minden nap kegyelem, teljes ráhagyatkozással cselekszem, s hálát adok a dunántúli reformátusság szeretetben élő nagy családjáért, kiváló munkatársaimért, akik nélkül nem tudnám végezni a munkámat. Ezt bizonyította a kaposvári REND is, melyet Bellai Zoltán főtanácsos úrék tökéletesen megszerveztek. Gyülekezeti lelkészként mindig nagy öröm Balatonalmádiban lennem, ott mindig feltöltődöm. S természetesen köszönetet mondok a családomnak is, akik a hátországot biztosítják a szolgálatomhoz. A 2018. év számos történése közül most nem emelek ki konkrétumot, a szolgálati naplómat mindig közlöm, az csak konkrétum.

A számvetés másik fontos része a kudarcok feltárása, a probémák végiggondolása. Ebben mit hozott a 2018-as év?

- Erről is beszélni kell természetesen. Említettem már, hogy az év legnagyobb kihívása a projektek sokasága volt. Nagy erőpróba, melyhez fentről érkezett a támogatás. Igyekeztünk a lehető legjobban elosztani a forrásokat, de mindig vannak félreértések, s bár sok munkánk fekszik benne, mindig vannak elégedetlenek. Az Úristen most arra tanít minket, hogy elégedjünk meg azzal, amink van, adjunk hálát azért, ami van, s majd adatik több. A másik pedig, hogy volt néhány személyi ügy... Aki engem a problémáival megkeres, annak próbálok segíteni, de volt olyan helyzet, amikor már nem tudtam mit tenni, pedig az utolsó utáni pillanatig próbálkoztam... Ezek a helyzetek számomra mindig komoly lelkiismereti problémát jelentenek. Sajnos a jóindulattal is gyakran visszaélünk.

Miként tekint 2019-re?

- A folyamatban levő projekteket le kell zárnunk, aztán szeretném a mérleg nyelvét visszabillenteni. Így a beruházások mellett egyre inkább újra a missziós és pasztorációs feladatokra fogunk fókuszálni, folytatódnak a nyakkendő nélküli látogatások, a Dunántúli Református Akadémia alkalmai, és számos kiadványt is megjelentetünk majd. 2018-ban az első világháború befejezésére emlékeztünk, melynek lezárása magában hordozta a következő világégést. Mi viszonylagos békében élhetünk, megóvott minket az Úr, bár nem érdemeltük ki, s attól tartok, hogy nem tudjuk ezt eléggé megbecsülni.  Nem aggodalom, de féltő szeretet van bennem, ugyanakkor tudom, hogy velünk az Úr.