„Íme, én perlem peredet…”

Szíven ütött ez a mondat. Mivel Babilon bűnéről és büntetéséről, vagyis a fejezet szövegösszefüggéséről már szóltunk, ezért most bátran kiemelem ezt a sort. 

Egy idősotthonunk hálaadó ünnepén, az udvaron egy fából készített alkotást is átadtak. Az alkotás egy alakot ábrázolt, amely megőrizte a fa törzsére és koronájára emlékeztető formáját is, kezei levelekben végződtek és fején is korona volt, nagy mellkasán, „nagy szívén” egy virág. Az idős férfiarc szíve felett a virág a nő szimbóluma, a teremtés rendje szerint. 

Igen, mire megidősödünk: – megkötöz bennünket a betegség, helyhez kötöttek leszünk, mint a fa; – kezeink megerőtlenednek, már nem képesek megragadni a dolgokat, de simogathatnak, mint a puha levél; – és letehetjük a terheket, sérelmeket is, azaz nagy lehet a szívünk, tele szeretettel; – mert Jézus Krisztusban miénk az életnek koronája. 

Az Úr kifaragott bennünket az üdvösségre, perelte perünket, harcolt érettünk (36). Így mi megbocsáthatunk, megbékülhetünk, hálaadással engedve el azt, amit az Úr elvesz. Így boldog magasztalással tekinthetünk a múltba, reménységgel a jövőbe.

Február 3. – A teljes igemagyarázat

(36) „Íme, én perlem peredet…” (Jeremiás 51,20–40) 

Szíven ütött ez a mondat. 

Mivel Babilon bűnéről és büntetéséről, vagyis a fejezet szövegösszefüggéséről már szóltunk, ezért most bátran kiemelem ezt a sort. 

Egy idősotthonunk hálaadó ünnepén, az udvaron egy fából készített alkotást is átadtak. 

Mi minden rejlik egy szabálytalan fában, ha a „Mester” nyúl hozzá, és áldott pontossággal lefejti róla azt, ami nem odavaló. 

Pont ezt teszi népével, és az egyes hívő emberrel is az Úr. 

Mire megöregszünk, sok fájdalmas „vésés, csiszolás” nyomán, de kiábrázolódik bennünk az Úr arca, a Krisztus (Galata 2,20). 

Ezek az idős emberek olyan hiteles ihletettséggel vallottak erről saját verseikben, amelyben az idős kor emlékező megadása mellett ott ragyogott a hit, a remény és a hálaadás. 

Az alkotás egy alakot ábrázolt, amely megőrizte a fa törzsére és koronájára emlékeztető formáját is, kezei levelekben végződtek és fején is korona volt, nagy mellkasán, „nagy szívén” egy virág. 

Az idős férfiarc szíve felett a virág a nő szimbóluma, a teremtés rendje szerint. 

Igen, mire megidősödünk: 

– megkötöz bennünket a betegség, helyhez kötöttek leszünk, mint a fa; 

• másra szorulunk (János 21,18);

– kezeink megerőtlenednek, már nem képesek megragadni a dolgokat, de simogathatnak, mint a puha levél; 

– és letehetjük a terheket, sérelmeket is, azaz nagy lehet a szívünk, tele szeretettel; – mert Jézus Krisztusban miénk az életnek koronája. 

Az Úr kifaragott bennünket az üdvösségre, perelte perünket, harcolt érettünk.

Így mi megbocsáthatunk, megbékülhetünk, hálaadással engedve el azt, amit az Úr elvesz.

Így boldog magasztalással tekinthetünk a múltba, reménységgel a jövőbe. 

Egy madárrajban nem tudjuk megszámolni, hányan vannak. 

Az Úr tudja, hányan vagyunk, és hogy az övéi vagyunk.

Kapcsolódó link:http://igemellett.blog.hu/