A Szentírásnak nincs alternatívája

Mi, reformátusok ilyenkor, a reformáció ünnepe táján gyakran idézzük az egyik nagy reformátori alapelvet: sola Scriptura, egyedül a Szentírás. A tétel mögött az a kérdés feszült, hogy a keresztyén hit igazságainak mi a forrása, vajon mi az a végső tekintély, amelyre hivatkozva a keresztyén üzenetről szóló állításokat igazolni lehet.

Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a keresztyén üzeneten kívül nincs más olyan magyarázat, amelynek alapján a világot és az embert érteni lehetne. Még csak fel sem merült olyan gondolat, hogy a keresztyénségen kívül esetleg lenne valamilyen más vallás, világmagyarázat, eszmerendszer, amely választ tudna adni az emberi lét örök kérdéseire. Az egyedül a Szentírás elve tehát nem lépett túl a keresztyénség körén. A reformációban keresztyén vitatkozott a keresztyénnel.

Viszont egészen különös megvilágításba kerül a sola Scriptura elve, ha kiemeljük a 16. századból, és áttesszük a mába. A ma sokak által elfogadott nézet szerint ugyanis már nem az a kérdés, hogy a keresztyénséget hogyan kell érteni, hanem az, hogy maga a keresztyénség egésze, s ezen belül a Szentírás, milyen helyet foglal el a világmagyarázatok sorában. Vajon ilyen összefüggésben is érvényes-e a sola Scriptura elve, vagy pedig azt kell mondanunk, hogy az Írás nem más, mint a történelmileg örökölt világmagyarázatok egyike, amelynek az értékét nem igazságtartalma, hanem az adja meg, hogy évezredes kulturális kincs.

Az ismert válasz erre pedig az, hogy a multikultúra korában minden világmagyarázatot egyenlőként kell elfogadni, s ezért a keresztyénség sem állíthatja azt, hogy a Szentírás Isten egyetlen és kizárólagos kijelentése. A sola Scriptura elve ilyen szellemi környezetben viszont egészen radikálisan cseng, hiszen minden nem biblikus világmagyarázat kritikai elutasítása. A sola Scriptura igen súlyos állítás arról, hogy az igazság csak az Írás alapján ismerhető meg.

S ez az állítás, bizony, kizárólagos. Azt jelenti, hogy az emberi lét végső igazságaira nézve ma sincs más tájékozódási pontunk, csak egyedül a Szentírás.

Ha van a sola Scriptura elvének üzenete ma, akkor az csakis az, hogy korunk nagy világnézeti zűrzavarából csak a Szentírás újrafelfedezése jelentheti a kiutat. A Szentírásnak nincs alternatívája. Ez azt jelenti, hogy a Szentírás, vagyis Isten kijelentett Igéje nélkül az ember számára nem marad semmi sem, aminek alapján a valóságról bármiféle végső bizonyosságot tudna mondani. A Szentírás nélkül feloldódnak, eltűnnek az igazság megismerésének és megértésének végső, objektív alapjai, s marad az önmagára utalt és önmagába zárt szubjektum, akinek a számára a valóság megértésének az alapja immár nem Isten kijelentett Igéje, hanem saját képzelete.

S íme, már itt vagyunk korunk dermesztően nagy tévedésénél: az ember az, akinek gondolja magát. Immár nincsenek a valóságnak végső, objektív és az egyéntől független alapjai, hiszen minden csak képzet, „társadalmi konstrukció”, „előítélet”.

Ha viszont ez így van, ha eltűnik a Szentírásban kijelentett végső igazság, akkor eltűnnek a végső, objektív alapok, s nem marad immár semmi sem, amire építkezve a valóságról szóló állítások igazságtartalmát mérni lehetne. Marad a szubjektum, aki önmaga belső zűrzavaros világát teszi meg az igazság mércéjévé, de aki valójában örök bolyongásra kárhoztatja önmagát. Így születik meg az abnormalitás világa, amikor maga a válság válik normává.

Ebben a helyzetben a sola Scriptura elve nemcsak afféle múltba tűnő hitvita jelentéktelen része, hanem radikálisan kritikus állítás arról az eluralkodó világnézetről, amely az egyént tette meg a valóságról szóló állítások igazságtartalmának mércéjévé. Ezzel valójában felszámolta a Szentírás által kijelentett igazság végső objektivitásába vetett hitet, miközben a helyébe semmit sem tudott állítani.

Egészen pontosan a semmit állította a helyébe.

De van visszaút az Íráshoz mint az igazság egyetlen és kizárólagos forrásához. Ez a reformáció üzenete.

A Szentírásnak nincs alternatívája.

(Mgejelent a Reformátusok lapjában és a reformatus.hu oldalon)