Nagyheti evangelizáció

2011. nagyhetében különleges elcsendesedésben, feltöltekezésben lehetett részünk gyülekezetünkben. Vas Edit Szeréna lelkipásztor és a Csősz-Soponyai Gyülekezet tagjai hozták el közénk az evangéliumot.

Mindhárom estén Jónás történetét boncolgattuk.

Jónás - hozzánk (hozzám) hasonlóan - hívő, Istent ismerő ember. Az Úr útján jár, mégis, amikor konkrét feladatot kap, megfutamodik, és a saját feje után megy, természetesen az ellenkező irányba. Semmi rosszat nem tesz, csak éppen nem tesz semmit. Ez a bűne.

Félrevonulva a többiektől, a hajó aljában telepedik le, ahol nem érzékeli a közeledő bajt. Pedig tettének következménye van: viharba kerül - a hajón utazó többi embert is magával húzva, olyanokat, akik „csak" az ő önmegvalósítási törekvései miatt kerülnek bajba.

Dacára annak a mélységnek, ahol éppen van (a hajó aljában), megszólítják őt a hitetlen emberek, s neki színt kell vallania. Éppen most, amikor menekül Isten elől, menekül a rábízott feladat elől, amikor lelkileg mélyponton van, önmaga sem tudja, hányadán áll Istennel. Micsoda közmegbotránkozást, micsoda közfelháborodást okoz a hajón utazóknak azzal az „egyszerű" kijelentésével: éppen Isten akarata elől menekül. És ebben a kényes helyzetben inkább vállalja a többi utas megjegyzéseit, a hánykolódó habok közé dobatást (ami a biztos halállal egyenlő), de engedni Istennek? Azt már nem! Azért neki is van büszkesége!

Bár eddig úgy tűnt, testi és lelki élete ennél mélyebbre már nem süllyedhet, most a cet gyomrában köt ki. Életveszélyben. Lelki kilátástalanságban. És még itt is eltelik három nap, mire Istenhez kiált segítségért. És közben - Jónás tudomásul veszi-e vagy sem, - a sok engedetlensége ellenére Isten úgy őrzi őt, mint Jóbot: az életét nem engedi veszni.

Jónás történetében saját életem, saját büszkeségem, „majd én megoldom" - gondolkodásom köszön vissza rám. Fájdalmas dolog a tükörbe nézés, főleg, ha ez a „lelki tükör" pont a hibáimra, a gyengéimre tapint rá.

És Jónás szíve még a szabadulás után, a kegyelem megtapasztalása után sem köteleződik el Istennek. Becsületből viszi ugyan a hírt Isten közeledő ítéletéről, de a megtérő, bűnbánó szíveknek nem tud hinni, nem tud örülni. Sőt, egyenesen felháborodik azon, hogy Isten miatt hazugságban maradt (hisz a város megmenekült!).

Hányszor fogalmazom meg én is Isten előtt szeretteimért szóló imáimat, de ha valamelyikük komolyan venné a hívó szót, el tudnám-e hinni a változást? Tudnék-e örülni? És ha templomunkba betér valaki „bűnös", valaki „kívülálló", tudom-e örömmel üdvözölni? Esetleg - akár szavak nélkül - jelzem felé: „mit akarsz itt közöttünk, te bűnös"?

Ez a három este megmutatta nekem: Isten mindenkit hív, mindenkit vár, aki bűnös. Isten nem személyválogató. Engem is azért szólított meg, mert bűneimből akart kimenteni. Hiszen „Jézus monda nékik: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, nem azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre". (Márk 2: 17)

Ezt az üzenetet erősítették meg az esténként bizonyságot tévő csőszi és soponyai gyülekezeti tagok. Mindnyájan Istentől távol élték életüket, felnőttként hallották csak meg a hívő szót, valamilyen nehéz, elviselhetetlennek tűnő, gondokkal terhelt élethelyzetben. De meghallották, elfogadták, és ezzel családjuk élete is megváltozott. Igaz, nem könnyű felvállalni a Szeretetet gúnyolódó, lenéző embertársainkkal szemben (főleg, ha ez az ember családtagunk), de életükön keresztül Isten bizonyított: számára semmi sem lehetetlen. Ki tud hozni embereket nagy mélységből, meg tudja gyógyítani lelki sebeiket... És gyülekezeteket tud megújítani néhány ember kitartó imádságára válaszolva!

Akkor én miért nem hiszem el, hogy Isten az én életemben, az én szeretteim életében is munkálkodik? Miért nem tudok kitartóan imádkozni Istentől távol élő családtagjaimért, barátaimért... és gyülekezetemért?

Köszönöm a szolgáló Lelkipásztornak, a bizonyságot tévő gyülekezeti tagoknak, hogy elhozták közénk Isten figyelmeztető, ébresztgető szavait, ezzel segítették a nagyheti elcsendesedést, Isten szavára figyelést, lélekben való erősödést, és köszönöm Lelkipásztorunknak, hogy „pont őket" hívta meg ezekre az estékre.

Tudom, hogy mindezekért...

Soli Deo Gloria

Egyedül Istené a dicsőség.

Szabóné Veres Hajnalka

Fehérvárcsurgó

__________________________________________________________________

Emlékeim és érzéseim a nagyheti evangelizációs alkalomról

Már nem is pár napja, hanem pár hete volt, hogy Vas Edit Szeréna és a Csősz-Soponyai gyülekezet szolgáló közössége evangelizált közöttünk nagyhét 3 estéjén is. Mégis élénken él bennem azoknak az együttléteknek az emléke.

Nem tudtam igazán ráhangolódni a böjti, nagyheti és húsvéti alkalmakra. Nem volt bennem ünneplés. Monoton volt a készülődésem. Ők jöttek és áttörték lelki fásultságom és közönyöm fojtogató falait.

Vas Edit Szeréna mindhárom esti igehirdetése Jónásról szólt. Legalábbis látszólag. Valójában rólam. Minden egyes mondata szíven talált.

Elmesélte azt a tragédiát, melyben egy fiatal fiú életét vesztette községükben. A fiú tudta, hogy mit kell tennie, mégsem volt képes a cselekvésre. „Nem elég tudnunk, hogy mit kell tennünk!" Visszhangzanak még most is a fülemben szavai.

A tudás és a cselekvés mellett nagyon fontos a felfelé figyelés. Hogy ne csak horizontálisan, de vertikálisan is lássak. Ha nem tekintek felfelé, Isten felé, ha nem vagyok vele élő kapcsolatban és nem merítek belőle erőt, hiába a tudás és a cselekvés is. Mint az én nagyheti ünnepi készülődésem. Mint Jónás ninivei szolgálata. Monoton, lélektelen és üres.

Régebben egy ifjúsági alkalmon Jézus Bethesda tó melletti gyógyításáról beszéltünk. Ebben a történetben monda az ember Jézusnak, hogy „Uram, nincs emberem, hogy a mikor a víz felzavarodik, bevigyen engem a tóba" (János 5:7). Akkor a szívünkre helyezte az alkalmat vezető lelkipásztor, hogy mindenki valaki embere és mindenkinek valaki az embere. Én azokon az estéken a Csősz-Soponyai gyülekezet szolgáló tagjainak és a lelkésznőnek az embere voltam. Közösen felemelték és Isten felé fordították tekintetemet. Tették ezt a szeretetükkel, azzal, hogy megosztották velem az életük, megtérésük és küzdelmeik történetét:

„börtönben születtem",

„bántalmazott gyerek voltam",

„özvegy vagyok"

Elképedve hallgattam őket. Hol vagyok én hozzájuk képest? És ezek az emberek mégis megtalálták Istent, boldogok és hálát tudnak adni neki. Szolgálni tudnak Isten és embertársaik felé.

Minden este 30 fő körüli létszámmal érkeztek a testvérek. Mint egy igazi nagycsalád. Így adódott lehetőség személyes beszélgetésekre is.

Áldott volt az együttlét és sokat segített, hogy igazán átélhessem a feltámadás csodájában számomra elkészített ajándék örömét és felszabadító erejét.

Isten és a szolgáló testvérek iránt hálás szívvel:

Szabó Gábor
gondnok
Fehérvárcsurgó