Ahogy a hittanévnyitó istentiszteleten jeleztem, ebben a tanévben minden hónapban bemutatkozik a gyülekezet előtt egy-egy hittan csoport. Október 19-én a harmadik osztályosok és családjaik jelentek meg az istentiszteleten, amelyen versekkel és egy énekkel szolgáltak mindnyájunk örömére és épülésére.
A közösen elmondott két verset a történetekhez kapcsolódva tanultuk és mondogattuk a hittanórákon az elmúlt hetekben. Ezen túl a lányok vállalták, hogy önállóan is megtanulnak egy-egy verset. Ebben az évben a témánk velük, hogy Isten milyen hatalmas. Eddig megtanultuk, hogy Isten nagyobb volt a nép nyomorúságánál, hatalmasabbnak bizonyult a fáraónál és felfegyverzett seregénél, nagyobb volt a szükségeknél, azoknál az akadályoknál, amikkel a pusztában szembesült a nép. Mózesről, a megmenekülésről és az úton járásról szóltak a versek. Sőt a 81 zsoltárra még táncra is perdültünk úgy, ahogy hittanórán is szoktuk, hogy mi is hálát adjunk Isten hatalmáért.
Az elhangzottakból csak két verset szeretnék most idézni Túrmezei Erzsébet szívéből és tollából:
Kő az úton
Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.
Sugarat hordok
Örök, dicső tekintetedből,
én Istenem, fénylő Napom,
sugarat hordok a szívemben
sötét, ködös, nagy utamon.
A Te szemed reám tekintett:
Ím, az enyém is ég, ragyog.
Beboríthat mindent az éjjel:
Fényedből egy sugár vagyok.
Más.
Livi néni, mikor lesz már Báránykaklub? Az elmúlt hetekben számtalanszor állítottak meg ezzel a kérdéssel a gyerekek az iskola folyosóján. Nem csak hittanosok, hanem mások is várták már, hogy eljöhessenek erre a vasárnap délutáni foglalkozásra, amire havonta egyszer kerül sor. Úgy hogy, tényleg ki kell várni. Mesét hallgatunk, beszélgetünk, alkotunk és játszunk.
Az idei tanévben Zirke, az árva őzike kalandjait fogjuk megismerni
Gaál Éva Magocska című könyve alapján.
Mielőtt a történet elkezdődött volna, az udvaron kipróbálhatták a gyerekek, hogy egy őzcsalád hogyan jut el a patakhoz inni. Kartonpapír „sziklákon" kellett ugrándozni, egymásra utalva és figyelve.
Amikor aztán merítettek a patak vizéből, rájuk támadtak a kősivatagi vadállatok. Előbújtak barlangjukból a hiúzok, leopárdok, hiénák, sakálok és a farkasok. Aki nem futott elég gyorsan, azt elkapták.
A játék után bábjátékkal ismerkedtünk meg a Kősivatagban élő Zirkével, aki elveszítette a családját és az őt befogadó szirti borz családot is a vadállatok és a szárazság miatt. Az egyre nagyobb éhínség miatt megindult a nagy kivánszorgás a környező birodalmakba. A vadállatok sorra vánszorogtak át Patáliába vagy az ellenkező irányba lévő Illuzion országába. Zirke egyikről sem tudta, hogy milyen, ő egyáltalán nem akart elmenni. Barátra vágyott és elindult a nagy hegyre, ahova még sosem merészkedett addig.
Eljut-e oda? Mi történik vele? Talál-e barátot? Mind olyan kérdések, amelyekre csak később kapunk választ.
Egy kis beszélgetés és éneklés után belemerültünk az alkotásba. Hosszan készültek a karkötők, nyakláncok és baglyok az apró szivárványgumikból. Az asztalnál őszi levelekkel lehetett festeni illetve mindenki készített egy őzikés hűtőmágnest. Így mindenki hazavihette Zirke történetét nemcsak szívében, hanem a kezében is.
Már besötétedett, mire az utolsó gyermek is hazaindult.
Livi néni, mikor lesz már Bárányka klub? Ma délelőtt ismét ezzel a kérdéssel fogadtak a gyerekek az iskola folyosóján. :)
A válasz: november 16.