Áhítat, 2020. 04. 03., Kaposvári Református Egyházközség
Ige: Lukács 21, 1-4
„Észrevett ott egy szegény özvegyasszonyt is, aki két fillért dobott abba…” (Lukács 21, 2)
KÉT FILLÉR
Lehettünk volna gazdagoké, akik számításba sem vettek volna minket. Lehettünk volna vámszedőké, s részese lehettünk volna szigornak, adónak, hatalomnak, álnokságnak. Csöröghettünk volna kisgyerek jól megrakott zsebében, karcolhatott volna bennünket kavics és bot, s még édességet is kapott volna értünk. Lehettünk volna fogadósé, aki értünk még egy szobát sem adott volna. Lehettünk volna álmodozók szerencséje, akik messzire dobtak volna, vagy épp a tó mélyére. Lehettünk volna halászoké, akik bosszankodva szedtek volna ki a ránk szövődött hálóból. Befedhetett volna bennünket az út pora, hogy madarak kaparjanak ki, s vigyenek tova, hogy odébb újra a mélybe dobjanak. Lehettünk volna ácsé, aki még a fába is rajzolt volna velünk. Lehettünk volna úré, aki alamizsnaként dobott volna a szegénynek. Lehettünk volna farizeusé, hogy nagylelkűségét bizonyítsuk. Lehettünk volna ifjúé, aki gyűjtötte volna a hozzánk hasonlóan kallódó filléreket. Lehettünk volna anyáé, aki gyerekét jutalmazta volna. Lehettünk volna apáé, s megbújhattunk volna ruhái között, szekrénye mélyén. Lehettünk volna a gyümölcs ára, a munkás bére, a szegények elesége. Kihullhattunk volna zsebek szakadásán, s gurulhattunk volna asztal lapján. Értünk mérhettek volna bort, s őrölhettek volna búzát. Kerülhettünk volna csalók markába, vagy igazak kezébe, érhettünk volna néhány verejtéket.
De lettünk egy özvegyasszonyé, akinek mi lettünk minden. Lettünk a holnap, lettünk a jövő, s lettünk a mindennapi betevő. Lettünk neki örömmé, lettünk neki bánattá. Szorongatott a kezében, s rejtett el párnája mélyében. Lettünk az elindulás és a megtorpanás. Éreztük keze melegségét, s szíve fájdalmát. Mi voltunk az egyetlenek, a nélkülözhetetlenek. Mi voltunk a bátorság, a biztonság. Mi voltunk a reménység, s mi voltunk számára minden tisztesség. Amíg mások kezében értékünk halványodott, nála fényességünk ragyogott. Vigyázott ránk, óvott, védett, esztelenségért oda nem adott minket. S mikor magára maradt, s minden dénárja elszaladt, akkor váltunk számára elsővé. Noha sokat nem értünk, de számára mindent jelentettünk. De még innen is tovább kellett mennünk.
Csörögtünk a zsebében, voltunk ismét meleg tenyerében. Ültünk a templom hideg padján, majd pedig elindult a hűségesek útján. Mikor a perselyben csörrentünk, tudtuk, hogy egy másik világba érkeztünk. Itt már nem élelmet mértek értünk, s nem fizettség voltunk, hanem a boldog bizonyosság, hogy Isten nem feledkezett meg rólunk. Mert ez az asszony minket, az egyetleneket, a perselybe dobta, mert tudta, hogy Isten érte is az Egyetlenjét adta. Soha nem csörögtünk még olyan ékesen, mint a persely mélyén, mikor megérkeztünk, s tudtuk, más ez mint mikor könyörületet jelentettünk. S noha sokan vannak itt, akik többet adtak mint mi vagyunk, de mi mégis sokkal szebben ragyogunk. Mert tiszta szívből jöttünk, s az aggodalomnak még árnyékát sem láttuk, mert tudjuk, aki mindent Isten kezébe tesz, csak az örökli az életet. Ámen
(Dr. Petró László)