Nagypénteki áhítat, 2020. április 10., Kaposvári Református Egyházközség
Ige: Lukács 22, 39-71
„De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje." (Lukács 22, 53)
A Nagypéntek nem más, mint szétszakítottság. Jézus és Isten között. Isten és ember között. Most ennek a szétszakítottságnak különös voltát éljük, mert egymástól is szét vagyunk szakítva. El vagyunk szakítva templomainktól, el vagyunk választva alkalmainktól. Keserű, tragikus, szomorú. E mostani helyzetünket könnyen bele lehet helyezni a nagypénteki mélységbe. De milyen is ez az isteni szétszakítottság? Amikor Jézus a kereszten felkiált, hogy „elvégeztetett”, akkor ebben a szóban minden emberi mélység és isteni magasság megmutatkozik. Mi emberek ezt az egyetlen szót csak úgy tudjuk értelmezni, hogy valami végérvényesen véget ért, megváltozott és soha nem lesz már olyan, mint az korábban volt. Ezzel szemben a krisztusi „elvégeztetett” azt jelenti, hogy Ő megtette mindazt, amire az Atya iránti engedelmessége és az ember iránti szeretete vezette. Azt jelenti az Ő „elvégeztetettje”, hogy nem az embernek, hanem az Isten és minden teremtménye legnagyobb ellenségének, a bűnnek és az azt gerjesztő gonosznak végérvényesen megpecsételődött a sorsa. Ezért, az emberi és isteni életlátás alapvető különbsége miatt a kereszt tele van ellentmondással. „Már geometriai formáját tekintve is a kereszt: találkozás és ellentét, tiszta ellentmondás. Tragikum és reménység egyszerre. A teljes elhagyatottságnak és kiszolgáltatottságnak ama metszőpontja, ahol a lélek egyedül képes önmagát végül is egészében és véglegesen Isten kezére adni.” (Pilinszky János) Ez az ellentmondás pedig abban csúcsosodik ki, ahogyan Isten saját Fiának feláldozásával mentette meg az embert. Abban, ahogyan a sötétséget használja a világosság gyújtópontjának. Abban, ahogyan büntetés nélkül nem ad kegyelmet. Abban, ahogyan a bűntelent adja oda a bűnösért. Abban, ahogyan lemond a tökéletesről azért, hogy élete legyen a tökéletlennek. Abban, ahogyan az egyetlen igaz halála nem az igazság teljes megszűnését és kifosztását jelenti, hanem azt, hogy így vált mindenki Isten előtt megigazulttá. Abban, ahogyan a sötétség a világosságért küzd. Abban, ahogyan a vér nem sebesedést, hanem gyógyulást jelent. Abban, ahogyan a nagypénteki ütések helyett, Isten simogatja az embert. Abban, ahogyan Jézus eltaszítottsága az ember ölelését jelentette.
De mivel a nagypéntek tele van ellentmondással, így azt is megtanítja nekünk, hogy Isten a keserűségből, a halálból hogyan tud életet fakasztani. Ravasz László azt írja, hogy „Isten a halált tette az élet formáló erejévé.” Ez az Ő ellentmondása, ez az Ő szétszakítottsága. Ami azt üzeni nekünk, hogy éld át ember a mélységet, de ne feledd, a krisztusi „elvégeztetett” nem a vége, hanem a kezdete valaminek. Ámen
(Dr. Petró László)