Tavasz van. Szinte feloldódik a hajnali párában olyan üde, zsenge, friss minden. Érezni a föld szagát. Hallani a madarak énekét, kabócák zenéjét, lombok suhogását. Látni a zöld a kék a sárga ezernyi árnyalatát! Új kezdet, ez is lehetne a kép címe.
Szabadban vagyunk, szabadok vagyunk. Mikor voltál utoljára szabadon, a szabadban? Kimondott úti cél, szándék vagy feladat nélkül? Csak úgy?
Itt minden az Istené: a föld a lábad alatt, a lombok fejed fölött, a simogató napfény, a cirógató szél, a madarak éneke... Amikor szabadban vagyunk, egy kicsit szabadok is vagyunk. Mert nem a miénk, nem a mi tárgyaink, a mi világunk, az általunk alkotott szűkös kis tereink falai vesznek körül. A szabadban szabadok lehetünk: ha nem mi akarjuk, nem mi tesszük, nem mi csináljuk... Csak vagyunk, hagyjuk, hogy legyünk, részei az egésznek, ott, Isten tenyerén...
Figyeld a két tanítványt! A szabadban vannak, de mintha mégsem lennének szabadok! Épp olyanok, mint mellettük a két fa, csak épp lombjuk nincsen, meg gyökerük nincsen. Amivel az Égbe, meg a földbe kapaszkodnának. Alattuk az út van. Az út az egyetlen a környezezetükben, ami nem az Istené! Nem Ő teremtette, növesztette: emberi lábak taposták az Isten kertjébe. Indul és indít, már-már kényszerít valahová. Ez a két alak mintha az út porából, sarából lenne gyúrva. Mennek és akarnak,... félnek és remélnek, kérdeznek és beszélnek. Egyszóval úton és útban vannak. Pedig ez az út - a kép terében - véget ér. De legalábbis bizonytalan, ismeretlen a folytatása. Zsákutca. A két tanítvány, miközben útban van, valahonnan valahová: ott egyensúlyoz múlt és jövő határán, mint valami kifeszített kötélen. És nem tudják, mi legyen a következő lépés.
Köztük és mellettük a Mester. Igen Velük van, de mégsem egészen. Egy lehelettel mögöttük. Tán, előzékenyen előre engedi, vagy fordítva: épp most érti utol Őket? De az is lehet, hogy most torpan meg, csak útitársai még nem vették ezt észre? Esetleg melléjük szegődve, finoman lassítja a léptüket?
Amilyen leheletnyivel lejjebb ér a lába a földhöz, annyival magasabb is náluk! Nem sokkal, épp csak egy picikét. Az emmausi történet egyik legfantasztikusabb üzenete ez a picikét. Jézus velünk van, egész közel hozzánk, hogy meghallgasson, megérinthessen, megértsen minket. Elkísér. Velünk jön. Együtt érez. Már-már hasonul velünk. Újra emberré lesz. De mégsem egészen! Hisz akkor hogyan segítene rajtunk? Hogy mozdítana ki, térítene a jó irányba? Hogy adna reményt, hitet? Jézus, mellettünk lépkedve picikét, lelassít. Velünk beszélgetve egy picikét visszakérdez. Rágódásaink félelmeink horizontja fölé emeli tekintetünk. Épp csak egy picikét. És ez épp elég, hogy egy ponton, utunk egy lépésénél felismerjük, ráismerjünk!
A képen még nem jött el ez a pillanat! A tanítványok még Emmaus felé tartanak. Fejük lehajtva. Épp csak a következő lépést látják, és a múltat, mint hosszú sötét árnyékot vonszolják maguk után ... Kétségeik és félelmeik fogjai, pedig szabadok lehetnének! Csak állnának meg egy pillanatra, csak néznének föl, néznének körül, néznének Őrá! Mert Ő ott van egészen közel mellettük, mögöttük, előttük. És közben ott van a középpontban, az egész teremtett világ centrumában. Elsőre, talán azt gondolnánk, mint valami szellem feloldódik a reggeli fényben, pedig nem: Ő maga a fény eredete, forrása... azért tündöklik úgy! Körülötte a fák zöldbe borulnak, s leveleik ezer-színre törik szét ezt a fényt.
A három alakot látva lehetetlen nem asszociálnunk a Golgotára a három keresztre feszítettel. Középen Jézus, mellette két gyarló ember, akárcsak ezen a képen. De a Golgotán mindig szemből látjuk az alakokat, mintha azt üzenné: íme az ember, íme az Isten. A nagypéntek a szembesülés lesújtó üzenetét hordozza. Ez, az emmausi kép épp a Golgotai inverze. Mert a nagy fordulat, a feltámadás csodája - ha a tanítványok számára itt és most még nem is nyilvánvaló - de megtörtént. Észre vesszük-e? Az alakok háttal nekünk a jövő felé lépkednek, ki a fénybe. Szabadon, nem elítéltként. A múlthoz, a bűnhöz szegező, halált hozó bitófáik élő-zöldellő fákká váltak! Lombsátruk óvón védelmezőn borul föléjük mintegy kaput formálva, az isteni kegyelem jeleként. És az út, a sáros, emberi lábak taposta út egyszeriben fényes ösvénnyé válik.
Emmausi tanítványok: LK 24, 13-35.
Szabó György