Azután elmondott nekik sok mindent példázatokban: Íme, kiment a magvető vetni, és amint vetette a magot, néhány az útfélre esett, jöttek a madarak, és felkapkodták azokat. Más magok köves helyre estek, ahol kevés volt a föld, és azonnal kihajtottak, mert nem voltak mélyen a földben; de amikor a nap felkelt, megperzselődtek, és mivel nem volt gyökerük, kiszáradtak. Más magok tövisek közé estek, és amikor a tövisek megnőttek, megfojtották azokat. A többi viszont jó földbe esett, és termést hozott: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit. Akinek van füle, hallja! (MT. 13, 3-9.)

Vetni, magot vetni. Ilyen könnyű, és egyszerű volna a misszió ügye? Hisz a magvetés az egyik legkönnyebb mezőgazdasági munka... Semmi erőfeszítés, semmi izzadság, semmi görnyedés… Csak egy hosszabb séta a felszántott földeken, kezünkben egy tarisznya maggal. Azután már csak szórni kell a magokat. Van, hogy mégsem ilyen könnyű mindez. Legalábbis a nyelvünk erről árulkodik. Vet. Megvet. Elvet. Kétértelmű szavak. Tele tagadással, áldozattal, lemondással, fájdalommal.

Valóban olyan könnyű elszórni a magot, ha az a legjobb-legszebb rész mindközül – mert vetőmagnak az való?! Vagy ha egyenesen az utolsó tartalék, néhány aszályos év után? Ha a holnapi kenyeret áldozod be a jövő évi búzatermésért? Valóban olyan könnyű elszórni, kiszórni az életet jelentő kincset? Tartalékokat, energiát, időt, odafigyelést, tehetséget, szeretetet? Elszórni, és hagyni, hogy a sárba kerüljön, elnyelje a föld? Semmivé legyen? Nem jobb lenne inkább félretenni, takarékoskodni, megtartani, zsugorgatni? Vagy csak egyszerűen megtartani magunknak? Jobb elszórni? Magot, örömet, bizalmat, erőt, energiát, időt? Nem megtartani magunknak, hanem bízó szívvel elengedni, odaadni? ,,Bizony, bizony, mondom néktek: ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz.” Figyelmeztet Jézus. Igen, el kell engedni, oda kell adni, el kell szórni, és hinni, remélni, hogy mindebből csoda lesz, a tavasz a feltámadás csodája! Nem most, vagy holnap. Majd. Egyszer. Egy hosszú tél után.

Van Gogh talán az első festő a művészettörténetben, akinek a festményei nem csupán nézhetők-láthatók hanem - bizonyos értelemben - tapinthatók is. Olyan mennyiségben kente fel a vászonra az anyagot, olyan vastagságban, és persze olyan szenvedéllyel, hogy benne nyomot hagyott minden ecsetvonás, mozdulat. Nem csupán egymás mellé rakott színeket látunk, hanem magát az anyagot. Az alkotás minden kínja-szenvedélye öröme és szenvedése nyomot hagyott a festékben, a vásznon. Sőt mintha meg se száradt volna, kész se volna, csak épp abbahagyta a művész egy kis időre a képet, hogy visszatérve tovább gyúrja-dolgozza ezt a színes kavargó masszát … Van Gogh nem csupán szeretett festeni, vagy ahogy ma sokan gondolják megszállottan festett, hanem munkának, lelkigyakorlatnak tekintette azt. Istentől kapott feladatnak, küldetésnek. Azt is nehezen hisszük, hogy ő, aki szinte az eredetiség megtestesítőjévé vált később, még érett művészként is alázatosan másolta nagy példaképei alkotásait, Millet és Delactrois nyomatait. Ez az alázat volt az, ami figyelmét az egyszerű földműves emberek felé fordította. A napi betevőért reggeltől estig dolgozó szegény parasztok sorsával nem csak együtt érzett, mint jó néhány, szociálisan érzékeny művész társa. Számára a valódi emberség megtestesítőivé váltak ők. A képein feltűnő alakok, nehéz terhek alatt görnyednek, máskor boronát vonszolnak, vagy ásót, kapát cipelnek. Emberek, akik a Teremtő által nekik kiszabott rendbe illeszkedve alázatosan teszik a dolgukat türelmesen, alázatosan, fáradhatatlanul. Egyszerű emberek ők, a képein mégis többek lesznek önmaguknál. Így van ez ennél a képnél is. Nem csak a cím utal erre, Magvető, hanem a tételszerű, már-már végletekig egyszerűsített kompozíció is. Alig van valami a képen. Csak a Föld. Csak az Ég. És valahol közte: az Ember. De micsoda föld, micsoda ég ez?

Ez az ég mintha valóban Ég-ne. Szemben vagyunk a nappal. Egy korabeli impresszionista festő számára ez a beállítás a lehetetlenséggel volt határos. Hisz belenézni a napba egyet jelent a vaksággal. És bár ez a nap is ragyog, ez a fény is kápráztat, és még hogy, érezzük-tudjuk ez nem az a nap, amit szemmel érzékel az ember. Nem csupán fénye van, súlya van, anyaga van, úgy hogy közben át meg átszövi az egész világot, szétszórva magát ezerfelé… Ez az a nap, amihez Assisi Ferenc himnuszt írt. Ez az az ég ami az ikonok hátterét aranyba vonja. A Mennyország távlata. A mindent beragyogó fényesség, melegség, az életet jelentő és fenntartó kegyelem. Az Isten maga. Mózes csipkebokra, ,,aki bár ég, de nem ég el”. A Vagyok. Aki mindennél nagyobb, erősebb, tisztább és dicsőségesebb, úgy hogy emberi szem rá se pillanthat. Ereje most mégsem pusztító, égető, hanem életet fakasztó, melengető lágy ölelés. Szelíd szeretet, mely növényeket sarjaszt, gyümölcsöt érlel, bőrünket simogatja.

Alatta a föld. Ha közelről nézzük kaotikus, durva, zagyva. Csupa éles kontraszt, rög és szántás, eke és ásó vasa törte föl, törte meg. A fölötte oly ragyogó sárgába itt hús-vörös és barna tónusok keverednek. Már – már az emberi test színét idézve. A legizgalmasabb ebben a földben mégis a kék szín. Hogy kerül ez ide? Az ellenfényben hunyorogva a szántó barázdáinak árnyéka vibrálna ezekben a kék színben? Talán. De ez a türkiz mégsem az árnyékok hűvösét idézi: inkább mintha hullámzó tengeren járnánk! A magvetőben ugyan az a hit van, ami Pétert a vízen Jézus felé vitte… Vagy az ég kékje szorult volna le ide?! Égi harmat, mely hajnalban jótékonyan megöntözi a földet… hogy barázdáiba, melyet a fájdalom húzott belé, hűsítőn-gyógyítón szivárogjon be…

S végül az ember. Aki elhagyva házát, a biztonságot, a kényelmet, a házat, kimegy a földre. A határba. Kezében legnagyobb kincse: az életet, a jövőt jelentő mag. Mintha ő maga is e két színbe öltözött volna sárgába és türkizbe. Az ég fényébe, a föld kékjébe. Szinte eggyé válik velük. Kiteszi magát mindkettőnek, szinte felolvad bennük. Hátát a nap melegíti, lába a sárban tapos. Mert e nélkül nincs vetés: hogy a házat el ne hagynánk, hogy a szabadba ki ne mennénk, hogy lábunkat meg ne sároznánk. És közben, hogy fejben már ott legyünk az égben. A kéz meg lendül. Nem részletezi sem a kép, sem az írás. De érezzük: lendület és bizalom van ebben a mozdulatban. Nem méricskéli – mérlegel, nem számolgatja egyenként a magvakat – bár megdolgozott érte, félthetné – szórja-hullatja mindenfelé! Akár a Nap a sugarait. Jókra és gonoszokra egyaránt. Ahogy a menyben úgy a földön is, Legyen meg a Te akaratod! Félreesik: sziklára, gazba. Felkapkodják a madarak. Sebaj, nem törődik vele. Ő vet, mert ez a dolga. Elindulni, felemelni, belemarkolni, majd elengedni, elszórni, s lépni tovább! Hinni is bízni, hogy lesz folytatás. Mert Emberé a vetés, Istené a növekedés. S majd megint másé az aratás.

Szabó György