Aztán hirtelen szél támadt, a vihar megérkezett. A csónak tehetetlenül hánykolódott a vízen, a hullámok átcsaptak a fedélzet felett. Az apostolok kétségbe estek. A korábbi nyugalom, hit, magabiztosság egy pillanat alatt elszállt belőlük. A természet tombolt, és ők veszélyben érezték magukat. Jézus pedig csak aludt. Rémülten ébresztették fel: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? (Mk 4, 38)

Számunkra is ismerős lehet Péterék reakciója. Amikor életünkben minden szép és jó, amikor rendben mennek a dolgaink, a hitünk megingathatatlan. Tudjuk, hogy Krisztus velünk van, úgy gondoljunk, nem jöhet olyan helyzet, amiben elbizonytalanodnánk. Aztán hirtelen nem várt fordulatot vesz az életünk, úgy érezzük elveszünk, és Megváltónk ezzel mit sem törődik. Pedig csak érzékeink csapnak be minket és nyernek csatát hitünk felett. Életünk viharai felülírják bennünk azt a bizonyosságot, hogy Jézus mindenható, gondoskodik rólunk, s nem hagy minket elveszni. Kétségbeesünk, ami annak a jele, hogy kételkedünk. Kételkedünk abban, hogy Megváltónk uralja a problémákkal átszőtt helyzetünket, hogy kezében tart minket, amikor betegek, szomorúak vagy leterheltek vagyunk. De vajon van-e a hitben helye a kételkedésnek?

Amikor ki vagyunk szolgáltatva érzékeink vészjelzéseinek, emlékezzünk a bibliai történet befejezésére: Jézus ráparancsolt a szélre, lecsendesítette a tengert, tanítványait pedig kérdőre vonta: Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek? (MK 4, 40). Velünk sem tesz másként. Ne feledjük: Semmi sem történik velünk, amit Megváltónk ne uralna. Nincs olyan nehéz helyzet, amből Jézus ne tudna megmenteni bennünket. Nem létezik megoldhatatlan probléma, gyógyíthatatlan betegség; sem szomorúság, amit ne tudna örömre fordítani, vagy teher, amin ne könnyíthetne. Mindig törődik velünk és soha nem hagyja, hogy elvesszünk. Emlékeztetnünk kell magunkat: NEM félünk, s VAN hitünk, kerüljünk bármilyen viharba is saját életünk tengerén!

Moncsi