Az utolsó vacsorában az Úrvacsora sákramentumát látjuk, amit azóta is gyakorolunk. A lábmosásban az aláhajló szeretet alázatára hív, főpapi imádságában az istentiszteletünkbe is beépült ún. papi imádság, a hálaadó és közbenjáró imádság gyakorlatát látjuk. Szenvedéseiben, egyéni fájdalmaiban pedig arra mutat példát, hogy mindent Isten akarata alá tudjunk rendelni. Keresztyénségünk (=krisztusi életünk!) olyan alapvető vonásai jelennek itt meg, amik megkérdőjelezhetetlenek, és amelyek mind személyes elköteleződésünket igénylik. Nem véletlen talán, hogy éppen ezek között halljuk meg az ember önvizsgáló kérdését: „Csak nem én?" Mármint: csak nem én leszek áruló, csak nem én leszek mindehhez hűtlen, csak nem én leszek tagadója, csak nem én leszek mindehhez méltatlan? Az, hogy a tanítványok mind (egyenként) kérdezik maguktól, buzdítson minket is, hogy magunktól is meg merjük kérdezni, Jézus előtti alázattal! Hiszen nem egy-egy ünnepi órában, hanem életünk minden mozzanatában benne rejlik a rossz lehetőség: árulója, gyalázója lehetek a Krisztusnak. Ugyanakkor Jézus szavaiból egyértelmű: ennek bizony következményei vannak. De! És ez a legszebb üzenet: nem kell, hogy tragédia legyen belőle! Hiszen a megtört test, a kiontott vér „értetek" adatott, részesülhetek a bennük bemutatott áldozatban hit által, és Jézus Krisztus mindig kész a bűnbánó bűnösnek kegyelmet hirdetni.

Ezért nemcsak azt kérdezhetjük önvizsgálattal, hogy „Csak nem én?" vagyok az Krisztus árulója, de hálás örömmel rácsodálkozhatunk arra is, hogy bűnös voltunk ellenére „éppen én" lehetek, aki kegyelemben részesülök.