Lekció (olvasmány):

Lukács evangéliuma 20,1-8:

„Történt az egyik napon, amikor a templomban tanította a népet, és hirdette az evangéliumot, hogy odaléptek a főpapok és az írástudók a vénekkel együtt, és megkérdezték tőle:
- Mondd meg nekünk, milyen hatalommal cselekszed ezeket, vagy ki adta neked ezt a hatalmat?
Ő pedig így válaszolt nekik:
- Én is kérdezek tőletek valamit, mondjátok meg nekem: Vajon János keresztsége mennyből való volt-e vagy emberektől?
Ők pedig így tanakodtak egymás között:
- Ha azt mondjuk, mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk, emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg van győződve arról, hogy János próféta volt.
Ezért azt felelték neki, hogy nem tudják, honnan való. Erre Jézus így szólt hozzájuk:
- Én sem mondom meg nektek, milyen hatalommal cselekszem ezeket."

*  *  *

Március 15-én már csak felvételről nézhettük diákjaink ünnepi előadását. Volt benne egy részlet, amikor a tinódisok a Pál utcai fiúk musical feldolgozásának egyik legfülbemászóbb dalát éneklik. (Dés-Geszti: Mi vagyunk a Grund - a linken 20:30-tól). A márciusi fiatalok valódi és Molnár Ferenc hősei kitalált küzdelmének egymás mellé állításában egy iskolás is átérezhette, milyen elementáris erők mozdultak meg a forradalom kitörésekor.

Ilyen elementáris erők azonban nemcsak egy nemes cél érdekében mozdulnak meg. A hétköznapokban is felszínre törő energiáink jó része nem épít. Nemcsak a világ vadul, hanem mi is. A temető kútjához autót mosni járó, a templomfelújításhoz használt konténerbe saját szemetét hajigáló, a posta/gyógyszertár előtti sorban, vagy a boltban hangosan óbégató hozzáállásra könnyű ujjal mutogatnunk. Ahogyan a túlbonyolított hivatali és munkahelyi ügyintézési rendszerekre, amely vad érzéketlenséggel kötik gúzsba az időnket, és borítanak be minket papírral.

Ezzel az elvaduló világgal együtt vadulunk magunk is. Nem csak azért rójuk fel mások türelmetlenségét, erőszakosságát, részvétlenségét vagy vadságát, mert rosszul esik, hanem kicsit azért is, hogy a sajátunkat elfedjük velük. Mert a szembenézés nehéz lecke.

Pedig ez az egyetlen logikus lehetőségünk. Minden vad megnyilvánulás mögött ugyanaz rejlik: én akarok irányítani. Enyém a hatalom. Ugyanezt látjuk abban, ahogyan Krisztust faggatták: „milyen hatalommal cselekszed ezeket, ki adta ezt neked?" Idáig mi, írástudók irányítottunk, erre jössz te, és az emberek inkább utánad mennek?! Milyen alapon?! Ki hatalmazott fel?! Kérdéseik a hatalmukat féltők kérdései. Mivel náluk a szeretet hatalmát átvette a hatalom szeretete, ezért némák maradtak Krisztus viszontkérdésére.

Sarokba akarták szorítani, de hoppon maradtak, és magukat szorították sarokba. Egy ideig - amíg meg nem találták a Krisztusnak adható legvadabb választ: a keresztet.

Második vasárnap kell gyülekezeti közösségünk nélkül magunkban vagy szűk családi körben imádkoznunk a Mi Atyánkat. Aminek a végén elmondjuk majd, kié a hatalom. Minél messzebb kerülünk a megszokottól, annál fontosabb tudatára ébrednünk annak, hogy Krisztusé a hatalom nemcsak a mennyben, hanem a földön is. Ideje engednünk, hogy hatalmába vegyen: szembesítsen saját vadságunkkal, hatalmi játszmáink hiábavaló és romboló következményeivel, és átformáljon, szeretete által erővel töltsön el.

És akkor saját gerendáink kiemelése közben kevésbé fog zavarni más hatalmaskodása, vagy vadsága. A Példabeszédek könyvének igéje: „Ha nincs kijelentés elvadul a nép..." - szomorú realitásunk. Mégsem búslakodni kell felette, hanem dönteni: ha mi nem akarunk elvadulni, ragaszkodjunk a kijelentéshez. Minél nehezebb, annál inkább!

Otthon, a belső szobánk szó szerinti vagy átvitt értelmében, kora reggel, vagy lefekvés előtt egy rövid imádsággal és igeolvasással, ha van kivel, akkor vele/velük együtt: ragaszkodjunk a kijelentéshez!

Mert Aki önmagát kijelenti nekünk a Bibliában, pont azért teszi, mert annyira ragaszkodik hozzánk.

Ámen!