I.

„Hát részekre szakítható-e Krisztus?"/1Kor.1.13a/

Ökumenikus imahetünk -a Krisztus-hívők egy­ségéért- első alkalmát 2014.jan.24.-én tar­tottuk templomunkban.

Esperes úr köszöntötte a résztvevő gyü­le­ke­­zeteket, és a szolgálattevőket:

Veres József evangélikus, Mészáros Sándor baptista, Hetyei Mónika református lel­ki­pász­tort, a római katolikus gyülekezet imaközösségét és a gyülekezeti tagokat.

Imaestünk rendjét a katolikus testvérek állították össze és az imaközösség fiataljai szolgáltak közöttünk. Ebbe a szolgálatba a gyülekezet is bekapcsolódott a kiosztott is­mer­­tetők segítségével.

A Várj és ne félj kezdetű ének után  30. zsoltárt /a nagy veszedelemből sza­badult ember zsoltára-Dávidtól/ olvasta fel egy katolikus testvérünk. A versek között az Irgalmas Istenünk kezdetű ének meg­szó­lal­ta­tá­sa következett gitár- és furulya kísé­ret­tel, majd a Te vagy a fény kezdetű énekkel folytattuk Urunk magasztalását.

Pál levele az Efézusbeliekhez 2.rész 13-22 verse következett. „ Lelkem csak az Úrnál csendesül el" többszöri eléneklése után „CSEND" töltötte be a templomot. Ebben a csendben 5 percig mindenki nyugodalmat lelhetett az Úrban, majd a könyörgéseket hallgattuk meg.

Esperes úr hálát adott azért, hogy ez az al­ka­lom Isten kegyelméből létrejöhetett, a fe­le­kezeteink között egység lehet, méghozzá Jézus Krisztus által.

Mészáros Sándor baptista lelkész meg­kö­szön­te, hogy Jézus Krisztus valóság lehet szá­munkra: hogy Isten az Ő Egyszülött Fiát adta azért, hogy mi egyenként, de így együtt is imádkozhassunk hozzá.

Veres József evangélikus lelkész imájában - arra a kérdésre, hogy „ hát részekre szakít­ha­tó-e Krisztus ?"- azt válaszolta, hogy NEM. Különböző gyülekezetből érkeztünk, de egybeköt bennünket a közös isten­di­csé­re­tünk, imádságunk, hitvallásunk.

Hetyei Mónika református lelkész megkö­szön­te a le­­he­tőséget, hogy Isten előtt áll­ha­tunk, és úgy láthatjuk magunkat, egy­há­za­in­kat, ahogy vagyunk. Hálát adott a­zért, hogy Isten kegyelme megtart ben­nünket. Többször ki kell mondanunk Felé, hogy KÖSZÖNÖM, Megváltás csodájáért mindenképpen.

Ezután a katolikus ifjúságból könyörögtek néhányan egyházaink egymáshoz való köze­ledéseiért, a betegekért, lelki­pász­toro­kért, szolgálattevőkért, az Isten országáért vég­zett szolgálatért.

Dicsőítő énekekkel, zenével áldották az Urat az imaközösség tagjai: „Áldott légy Uram!..." zengett a templom a gyönyörű é­ne­kektől, a hallgatóság   „feltöltődött", nyu­galom járta át testét, lelkét, hiszen ahol szeretet és jóság, ahol szeretet, ott van Istenünk.

Elmondtuk az Urunktól tanult imádsá­gun­kat, majd megvallottuk hitünket.  Az ima­est végén még a gyülekezeti terembe men­tünk egy kis kötetlen beszélgetésre. A hit erő­södhetett bennünk, hogy lehet békes­ségb­en, szeretetben és bizalomban élni egy­mással.

Ez alkalomért is legyen egyedül Istené a dicsőség!

Antal Józsefné,

a református gyülekezet nőszövetségének tagja

II.

„Hát részekre szakítható-e Krisztus?"/1Kor.1.13a/

Mi, evangélikusok először találkoztunk a di­csőítés ezen formájával.

Az ének­ver­seket többször ismételve mindenki hamar megtanulta az énekek szövegét, és az egyszerű dallam miatt fel­­nőttek és gyermekek, zeneértők és a ze­nében kevésbé jártasak együtt éne­kel­tek Isten szeretetéről.

Jó volt hallani Isten Igéjét az ének­ver­sek között elhangzó 30. zsoltár sza­­vai­ban, és elcsendesedve, visszagondolva újra hálát adni Urunknak, hogy nem csak a zsoltárost, Dávidot, de minket is annyiszor mentett már meg bajból, vészből, betegségből, balesetből!

Öröm volt hallani a sok őszinte imádságot a katolikus testvérek szá­já­ból, felismerni, hogy az Úr Jézus má­sok szívében is ott él és munkálkodik!

Örülünk, hogy részt vehettünk ezen az al­kalmon, Isten áldását kívánjuk a szol­gálókra!

Gulyás család,

az evangélikus gyülekezetből

III.

„Hát részekre szakítható-e Krisztus?"/1Kor.1.13a/

avagy

Ökumené a zene fényében

Én egy vallását gyakorló katolikus csa­lád­ban nőttem fel, Budapesten. A csa­lá­dom mindig nagyon aktív volt a közösségi élet szervezésében, amiből én is kivet­tem a részem kicsi gyerekkorom óta. Egész népes családom, lelkes zenera­jon­gó és zeneművelő is. Egyik nagymamám és két nagynéném pedig zeneakadémiát végeztek. A hitre nevelés mellett tehát a zenei művelődés is „kötelező" volt nálunk. Azt gondolom nagyon igaz a mondás, hogy Istennek nincsenek unokái, hanem csak gyermekei vannak. A neveltetésem elle­né­re eljött az a pillanat az életemben, a­mi­kor szembesültem a ténnyel, hogy az egy­ház nem tökéletes. Ez olyan komoly tö­rés volt, hogy nem akartam többé temp­lomba sem menni. A szüleim - azt gon­dolom nagyon okosan - nem erőltették a dolgot, hanem mindenféle alter­natívá­kat és közösségeket mutattak nekem, mindig csak egy következő esélyt kérve.

E keresés során jutottam el Varsóba is egy Taizé találkozóra. Ott nagyon megé­rin­tett a Lélek, mert azt gondoltam, hogy ahol 60 000 fiatal összejön a világ min­den tájáról és minden keresztény val­lá­sá­ból imádkozni, énekelni, ott lennie kell vala­minek, vagy VALAKINEK. A sokszor is­mételt meditatív énekek kapcsán volt le­hetőségem gondolkodni, elmélkedni a hi­temről. Magával ragadott az, hogy egy­szerű dallamokba hogyan kapcsolódnak be a hangok, hangszerek, mind-mind meg­tart­va karakterüket, de kiegészítve az egészet egy csodálatos harmóniában.

Így találtam rá is ismét Krisztusra, az öku­menében. Ez már nem a belém nevelt val­­­lási külsőségekről szólt, hanem a Meg­váltóm ­és köztem  lévő nagyon sze­mélyes kapcsolatról. A katolikus útra csak ké­sőbb találtam rá egy zarándoklaton. Ez a zene­szeretet és Isten különleges gond­vi­se­lése, azóta is kíséri az életemet: el­ve­ze­tett a hivatásomhoz a családban, olyan férj mellett, aki nem csak támogat, de tár­sam is lett a hitben, zenében és az é­let dolgaiban egyaránt. Most a fela­da­tunk az, hogy nyitott szívűek maradjunk, és megadhassuk a gyerekeinknek azt a le­­hetőséget, hogy ők is megtalálják a sa­ját útjukat Istenhez. Ahhoz viszont, hogy ezt nekik megadhassuk nekünk is töltekeznünk kell valahogy. Az öku­me­ni­kus imahét Taizé imaórája számomra tö­ké­letes felüdülést jelentett. A múlt, a je­­len és a jövő összesűrűsödését egy órá­ba, amikor mindezt az Isten elé vi­het­tem örömeimmel és félelmeimmel e­gyütt. Dicsőség ezért Istennek!

„Irgalmas Istenünk jóságát, mindörökké éneklem!"

Maklári Zsófi,

a katholikus gyülekezet imacsoportjának tagja

IV.

„Hát részekre szakítható-e Krisztus?"/1Kor.1.13a/

Ismét felemelő élményben volt részem az ö­ku­menikus imahéten megrendezésre kerülő Taizé zenés áhítaton.

A kezdő ének is arra biztatott, hogy várjak, ne féljek, közeledik az Úr.

Dávid templomszentelésre írt zsoltárának elhangzása közben lévő énekversek pedig Isten dicséretére hangolták szívünket. Köz­ben elképzeltem, hogy valahogy hasonló mó­don áll­­hatott Saullal Izráel népe, amikor Istent dicsőítve vették birtokba az első kő­ből épített templomot: hangzott a zsoltár, meg­zendültek a hangszerek és a nép éne­ke­lve imádta Istent.

Elcsendesedésre is szólt a meghívás, majd mindenki személyesen is elmondhatta - akár magában, akár hangosan - háláját, könyör­gését. Csodálatos érzés volt hallani az imák összecsengését, hogy mennyire fontos, hogy az egységet munkáljuk, bármelyik fe­le­kezethez is tartozunk, továbbá, hogy Is­ten szeretetét egymás felé  megélve láthatják meg az emberek életünkben Krisztust.

Lé­lek­ben, énekekben összeforrva kaptunk erőt ezen az estén, hogy Istentől kapott küldetésünket betöltsük a mindennapokban.

Szeretettel: Mészáros Ágnes, a Komáromi Baptista Gyülekezet