„Akkor azt mondta Dávid: Nem szabad másnak hordozni az Isten ládáját; hanem csak a lévitáknak, mert az Úr őket választotta, hogy hordozzák az Isten ládáját, és néki szolgáljanak mindörökké!” ’Krón. 15: 2 Mai Istentiszteletünk alapigéje Dávid király korába, udvarába vitt el bennünket gondolatban. Láthattuk a frigyládát magunk előtt, s hallhattuk az uralkodó elrendelését is, miszerint a papi törzs, a léviták kellett vigyék és óvják ezt a szent tárgyat a nép tagjai között. Fontos volt a frigyláda is Izrael népének életében, történetük során több rövidebb – hosszabb leírás beszél arról, hogy miként kísérte az izraelitákat ennek a tisztelete, megbecsülése. Azonban tudhatjuk azt is, hogy nem csupán a ma rekonstruálható frigyláda /2Móz leírása alapján/ volt ilyen nagy értékű, hanem a benne megtalálható tárgyak, szent jelek is. A Tízparancsolat kőtáblái, amelyen a Mózes által Istentől adott törvények voltak olvashatók. Törvények, amelyek meghatározták a nép tagjainak mindennapjait, jó mederben tartották az életüket. Kálvin János szavaival élve: tükör, fék és ösztöke volt ez az ő számukra! A manna is megtalálható volt a ládában, mint figyelmeztető jel; hogy Isten – gondoskodó, gondviselő szeretettel ügyelt népére a vándorlás idején is a pusztában! Áron kivirágzott vesszeje pedig szintén jelül szolgált a népnek, hogy Áron Isten választottjaként szolgált a rá bízott feladatban. Dávid király nagy gonddal rendelkezett a frigyláda megóvásáról és a róla való gondviselésről. Nem akárkikre bízta továbbra sem ezt a nagy feladatot, hanem az Úr által kiválasztott papi törzsre, akiket maga Isten jelölt ki a feladatra. Dávid uralkodói tisztsége miatt megtehette volna, hogy ebben a kérdésben is a saját akarata szerint döntsön. De ő nem így tett, hanem hallgatva az Isten szavára, komolyan véve a Tőle kapott feladatot azt tette, amit az Úr mondott neki. Becsülendő és tiszteletre méltó ez a hozzáállás, s példa értékű Dávid hite is a számunkra! S bár mondhatjuk azt, hogy ez a történet időben és térben távol esik tőlünk, de mégis jó/ érdemes belegondolni magunkat abba a helyzetbe, s jó értelemben vett „feszültségbe”; amiben például Dávid volt, vagy a nagy feladattal megbízott isteni kiválasztottak lehettek! Testvéreim, a mi életünkben is vannak nagy dolgok, kaptunk mi is az Istentől kisebb – nagyobb kincseket, értékeket; amelyekkel tudnunk kell kezdeni valamit. S egyáltalán nem mindegy, hogy miként óvjuk ezeket a drágaságainkat. Nem mindegy, hogy a ránk bízott életben próbáljuk a magunk lehetőségei szerint végezni a ránk bízott feladatot, vagy feladva mindent ráhárítjuk másokra a felelősséget. Olyanokra, akik talán nem értik és nem értékelik azokat a kincseket, amelyeket mi kaptunk meg. Vannak bizony kincsek mindenki életében, olyan értékek, amik akár a múltban; akár most a jelenben meghatározóak a számunkra. S jó tudatában lennünk, hogy ezek az értékek fontosak akkor és ott, ahol Isten azokat ránk bízta. S jó olyan hittel és kitartással szemlélnünk ezeket a dolgokat; vigyáznunk és óvnunk őket, ahogyan Dávid óvó szeretettel figyelt a rá, illetve a népre bízott szövetség ládájára! S jó tudnunk azt is, hogy a megkapott értékeinkkel, a ránk bízott feladatban nem maradunk egyedül, mert Ő, a leghatalmasabb és legbiztosabb van velünk! Merjük Rá bízni magunkat, az egész életünket, ahogy egyik dicséretünk szavai mondják: „Istenre bízom magamat, magamban nem bízhatom…”