„Ne szégyelld hát a mi Urunk bizonyságtételét….. tudom, kinek hittem…” 2Tim. 1: 8, 12

Érdekes és nagyon fontos néha azon elgondolkodni, hogy mi igazán fontos az életünkben. Mi, illetve mik azok a dolgok; emberek; helyzetek, amelyek annyira jelentőssé váltak a számunkra, hogy értük bármit képesek vagyunk megtenni. S van – e, vannak – e olyan dolgok, amelyekre vágyakozunk. Biztosan van ilyen mindenki, illetve a legtöbb ember életében. Van, hiszen az ember nagyon sok esetben más után, jobb és nagyobb után vágyakozik, ami még nem adatott meg a számára. S több esetben tapasztható meg az is, hogy ebben a vágyakozásban és esetleges útkeresésben egyedül nem boldogulva keres valakit, akibe belekapaszkodva erőt tud meríteni, tovább tud haladni. Olyan valakit, aki tanítójaként, tanácsolójaként, „mestereként” válik fontossá a számára. Azt gondolom, hogy a legtöbbünk életében van, vannak ilyen példa értékűvé vált tanítók. Régebbi vagy közelebbi multunkból emlékezhetünk akár nem „csak” egy – két olyan emberre, akikkel találkozni, beszélgetni, együtt lenni az egész életünkre hatással volt. Olyannyira esetleg, hogy az akkor kapott instrukciók, tanácsok még ma is irányadók a számunkra. Természetesen nem csak a mi korunkban, s nem csak a mi vidékünkön élők esetében történt ez így. Hiszen a régi idők, a Biblia korában élők közül is több olyat ismerhetünk a Szentírás alapján, akiknek a története erről a bizonyos tanító – tanítvány kapcsolatról tanúskodik. S talán többünk számára adódik egyértelműen, hogy tanítóként /természetesen Jézus Krisztus után/ Pál apostolra gondolunk. Az Újszövetség tanítója, keresztyén hitre tért ember, aki sok – sok emberrel tartotta a kapcsolatot. Sok emberrel találkozott missziói útjai során, s többen közülük általa ismerhették meg Krisztust is. Az első missziói útja folyamán ismerte meg a későbbi szolgatársat, az akkor még elég fiatal Timóteust is. Jó kapcsolatba, testvéri kapcsolatba kerültek; sőt a 2Tim kezdetére hagyatkozva tudjuk azt is, hogy Pál szinte már a fiaként tartotta nyilván fiatal szolgatársát. Ebben a szorossá vált kapcsolatban pedig nem furcsák, sőt talán várhatók is a tanácsok, az irányt adó útmutatások. „Ne szégyelld hát a mi Urunk bizonyságtételét…” Mint egy valóságos útra bocsátó rendelkezés, úgy szólal meg ez a néhány szó. Ne szégyelld azt, amiben hiszel, amiben megerősödtél, amivel élsz és éltetsz másokat is! Ne szégyelld, hanem élj Benne, élj Vele! Tartsd fontosnak, s az által válj hitelessé mások előtt, hogy nem csak a száddal hirdeted, hanem az egész életeddel teszel bizonyságot Krisztus evangéliumáról! „tudom, kinek hittem…” Ez már inkább bizonyságtételként, sőt hitvallásként állhatott Timóteus előtt, s mi is így gondolhatunk rá. Pál egész életében, miután Krisztus követésére fordult a damaszkuszi úton, Őt szolgálta, Benne bízott, s minden igyekezetével az Ő evangéliumát hirdettel szavakkal és tettekkel az emberek között. S ezt nem csak maga miatt tette meg, hanem mások miatt, de legfőképpen azért, hogy Krisztust dicsérje, ismertesse meg embertársaival. Testvéreim, mi hogyan halljuk meg a felénk hangzó jó tanácsokat, hitvallásokat? Van – e az életünkben olyan tanító, akire hallgathatunk úgy, ahogyan Timóteus figyelt az apostolra? S az életünkben lévő tanító/k – s általa/ általuk mi meg tudjuk e vallani már Urunknak Krisztust? Mert minden útkeresés és útmutatás előtt a legfontosabb a Krisztusra tekintő élet megtalálása. Az, hogy Őt lássuk magunk előtt, s ne emberekben bízzunk akkor sem, ha esetleg egy embertárs életén/tettein/szavain keresztül erősödhettük meg a megváltó kegyelemben! Merjük, s akarjuk Rá bízni magunkat a ma is élő, soha el nem múl és szeretetével átölelő Krisztusra!