Mikor másodjára álltam nekem fontos ember sírjánál, az apámról volt szó, az félelmetes volt és megrendítő. A kommunizmus idején nőtt fel, családja zaklatott volt, hitét nem sűrűn gyakorolta, éjféli misére járt csak.. nagyon szerettem, és ő nagyon szeretett minket, de számtalan sebből vérzett az élete.. mikor megbetegedett, minden vágyam az volt, hogy bizonyságot tegyek neki, nehogy úgy haljon meg, hogy nem ismeri Jézust, mint megváltóját. De egyáltalán nem találtam ehhez az utat, én messze tőlük tanultam egy másik városban. Csupán levelet írhattam neki, de nem tudom, elolvasta-e valaha.. Utoljára egy vizsga után hazaérve láttam őt, mondhatni megvárt, reggelre meghalt.. Gyönyörű zöld szemében félelem volt, alig kapott levegőt, a tüdőrák lassú gyilkos.. temetésekor álltam a nyitott sírnál, hallgattam a feltámadás igéit, és kapaszkodtam az élet Urába: ugye készítettél helyet neki is?? És tudtam, hogy igen.. Erős karokat éreztem magam körül, Jézusom karjait, aki a halál nagy nyomorúságát, köteleit egyszer már át tudta szakítani. Azóta már sok mindenkit eltemettem. Eltemettem anyát, meg nem született magzatot, barátot.. és engem is el fognak temetni. Reménységem mégis az, hogy Jézus Krisztus él, legyőzte a halált. Feltámadt. Vele együtt mi is..

Polgárné Szendrák Edit