Június 8-án szombaton kirándulni voltunk. Régi álmom volt a Rám-szakadék, már sokat hallottam festői szépségéről, hát elvittük a konfirmandusokat és más érdeklődőket egy kirándulásra, bár a tervezésnél még szó sem volt árvízről, útlezárásokról. Most körülövezve, az iszapszínű óriáskígyó folyóval még fenségesebb volt a Dunakanyar. Háborús övezetbe mentünk. Célpontunktól nem messze hősök küzdöttek a gáton, védve otthont, emlékeket, családot, hazát. Ráláthattunk arra a heroikus küzdelemre, amit a lassan hömpölygő, de gyilkosan-szisztematikusan pusztító áradat ellen kellett vívnia több ezer embernek, hallottuk a helikopterek zúgását, magunk előtt láttuk a tonnányi homokot, amit cipeltek. Könnybelábadt a szemem, szívemből fohász szállt értük erőért, kitartásért, győzelemért, kegyelemért...

Mi csak róttuk az utat, lábunk göröngyökre lépett, vízáztatta medrekben gyúrta a sarat. Lépcsőkre hágtunk, létrákon másztunk, húztuk-vontuk egymást, hogy mindenki egészségben térhessen majd haza, vissza a családjához. Öt óra gyaloglás után elérkeztünk a végcélunkhoz, vissza a kiindulási ponthoz, egy panorámát nyújtó kilátóteraszra. De mi történt közben? Öt óra nagy idő. Ennyi idő alatt annyi mindent kellett látnunk. Ahogy azonban végiggondoltam, csak néhány kép maradt meg bennem a tájból, a mesebeli világból, amit a fenséges Pilis nyújt mindazoknak, akik meglátogatják. Mi történt? Pedig igazán gyönyörűséges a ránk boruló erdő, a felcsobogó patak, a kis zuhatagok, a sose látott virágok, az idő is kitűnő volt, ragyogott ránk a nap (újabb fohászként köszönet, mert akkor gyorsabban apad a víz) és a közösség is remek volt, hisz egyre bővülő kis gyülekezetünk ölelő karjába újabb és újabb falubeli, érdeklődő ember fér bele. Akkor hol maradt belőlem az áhítat, amit egy-egy kirándulás alkalmával érzek a megérkezés pillanatában?

Este ágyamban gondolkodva kerestem az okot, és megtalálni vélem a megoldást. Ahogy kapaszkodva ágakba, fűcsomókba haladtunk utunkon, szemünk folyton lefelé nézett, szinte beszűkült. Kizárólag az volt a fontos, hogy a vastag sarat kikerüljem, meg ne csússzak. Izzadság folyt a homlokomon, a pólómból. Néha, ahogy megálltunk bevárni idősebbjeinket, volt idő széjjelnézni, de bizony mi, a fiatalabbja, a konfirmandusok és a harmincasok végigtrappoltuk az utat. Kövek között lépdeltünk, sziklákra másztunk, kapaszkodót kerestünk, és közben elfejtettünk felnézni, gyönyörködni. Nem ilyen az élet is? Csak azt vesszük észre, hogy hopp, elszállt húsz, harminc, negyven év, egy pillanat alatt felnőttek a gyerekek, a tortánkra már nem is teszünk gyertyát, mert rossz szembenézni a valósággal, hogy az a mi korunk, megöregedtünk. Küzdünk a mindennapi megoldásra váró problémákkal, gyerekneveléssel, munkahelyi kihívásokkal, hiteltörlesztéssel, rossz emlékekkel, depresszióval, szenvedélyekkel. A jót természetesnek vesszük, a rossz ellen háborgunk. És közben eltelik az élet, anélkül, hogy igazán örültünk volna azoknak a természetes örömöknek, amik körbevesznek bennünket, ami jóknak és igazaknak, de kevésbé jóknak vagy rosszaknak is adatnak onnan fentről, a mennyei Édesatya szeretetéből. Végigrohanjuk az életet, és nem marad időnk élvezni a fiatalság adta lehetőségeket, vagy akár a felnőttkor azon örömeit, amik csak akkor adatnak, vagy amelyeket csak az öregkorra tervezett Isten.

Én most már nem így akarom! Adj Uram bölcsességet, hogy lassítani tudjak, ne az éltessen, hogy mihamarabb túl legyek akadályokon, nehézségeken. Legyen szemem a próbák alatt is felnézni, még ha a kezemmel a kapaszkodókat keresem is. Mert tudom, hogy közben süt a nap, még ha borult is az ég, több az élet, mint sár és kövek. Vannak ott virágok is és madárfütty, vannak szakadékok, de fennsíkok is, amikor lassíthatunk, megpihenhetünk, kinyújtóztathatjuk fáradt izmainkat. Add Uram, hogy ne letudni akarjam az életet, hanem élvezni minden percét, még a nehezebbeket is. Azt hiszem, vissza kell mennem még egyszer a Rám-szakadékhoz, és más perspektívával végigjárnom az útvonalat. Most már felemelt tekintettel.

Polgárné Szendrák Edit

Forrás: http://noszovetseg.blogspot.hu