Körülbelül 500-an voltunk „munkatársi" nexusban. Hatalmas élmény volt tapasztalni, hogy bár mindannyian mások vagyunk, más feladatkört látunk el, mégis van egy összetartó Erő, ami bennünket odavonzott (hiszen nem mi választottuk ki Őt!) és szeretettel átölelt még a nehezebb pillanatokban is.

Kedden nyílt meg a nagykapu, mikor több ezer! (körülbelül 3500-an voltunk) fiatal beözönlött a mezőtúri volt agrárfőiskola területére. Ki regisztrációs szalagokkal a kezében, ki mikrofonnal és kamerával dolgozott és segített, hogy mindenkinek emlékezetes és maradandó élmény legyen ez a rendezvény.

Ifj. Csomós József volt az idei Csillagpont főelőadója, aki humorával, stílusával igazán felejthetetlenné és elgondolkodtatóvá tette azt a napi egy, másfél órát a napsütötte futballpályán felállított színpadon. Nyitó beszédében meg is említette, hogy „aki a nagy melegben vállal Krisztusért egy gutaütést, az van itt" - és ott voltunk.
 

Kitért arra, hogy mi, fiatalok, ellentétben a „közhiedelemmel" nem a „jövő egyháza", hanem a jelen egyháza vagyunk. Hogy Isten (még ha magunkat szerencsétlennek és ügyetlennek is gondoljuk) a legjobbat tudja kihozni belőlünk. Lásd mi történt Gedeonnal vagy akár Dáviddal. Hogy a Te, az én felelősségem, hogy mi lesz az egyházunk jövője, hiszen „Isten nem véletlenül akarta, hogy legyen egy egyház, amelyik visszatér az Igéhez." És kedves fiatal testvérem, aki most olvasod ezt az írást, hadd mondjam el neked, amit én is ott tanultam: nincs olyan, hogy „túl fiatal vagy" az egyháznak! A Biblia nem ír arról, hogy van „kis keresztyén" vagy „nagy keresztyén". Rajtunk áll az egyházunk jövője.

  
Nagyon megindító volt és újra meggyőződhettünk (én legalábbis újra :) ), hogy Isten jobban ismer önmagamnál. Hogy végre (végre = rájöttem, leesett a tantusz!) van valaki, aki pontosan tudja, hogy mire vagyok képes, mi az, amit elbaltázok, mit miért teszek, mit tudok elérni önmagam erejéből, és mivé válhatok Isten gyermekeként.

 
A minap csendességemben olvastam Billy Graham: Békesség Istennel c. könyvét, ahol egy gondolat nagyon megmaradt bennem: „Istennek nincsenek unokái". Vagyis lehet az én családom „csocsi-rogyi" hívő keresztyén közösség, építhetek magamban református hitelveket, ismerhetem a KÁTÉ-t betévi-kitéve, lehetnek keresztyén barátaim, de Isten gyermeke csak Krisztusban lehetek.
 

Igen, „Csomós Józsi" rávilágított arra, hogy Isten gyermekei lehetünk. Még ha azt is képzelem magamról, hogy Istennek ugyan miért is kellenék én? Ilyen ügyefogyottan, esetlenül, komplexusokkal, bűnökkel... Az a jó, hogy Istennek ezekkel együtt kellesz!
 

Mi az identitás? (Annyira rémisztően hangzik ez így első olvasatra. Pláne, hogy manapság az identitás összefüggésbe került a nemi hovatartozással, s már-már majdnem csak arra gondolunk. De ha egy kicsit körbejárjuk, máris meglátjuk, hogy mit is foglal magába mindez.) Az értelmező kéziszótár ilyen szinonímákat ad: azonosság, önazonosság, azonosságtudat. (Persze, most nem szeretnék kitérni ennek pszichológiai jelentőségére. Rengeteg szakkönyv segítségére lenne szükségem, csupán a hallottak alapján szeretnék néhány fontos, s talán döntésszerű, döntésre ösztönző gondolatot megosztani.)

Hogy kapcsolódik ez, az „identitás" egy református ifjúsági rendezvényhez? Úgy, hogy bár több ezren vagyunk, mégis egyen-egyenként kell megtalálni az „én"-t. Mégis nekem (egyes szám első személyben) kell rájönnöm arra, hogy mit akar Isten velem, mi a terve az életemmel, mi a célom, mi és milyen az identitásom az életemre, önmagamra és az egyházra nézve.

Fiatalos lendülettel, humorral, és mégis elgondolkodva jöttünk el az előadások után...

 

Napközben számtalan program volt. Csoportos és egyéni rendezvényeken lehetett részt venni, így többen voltak, akik elmentek egy-egy koncertre, beszélgetésre, előadásra. Szerencsére a munka mellett nekem is volt időm, hogy egy-két előadáson részt vegyek.

 

Az esti áhítatokat Horváth Levente nagytiszteletű úr tartotta, aki a délelőtt hallottakból építkezve evangelizált. A fiatalos lendület itt sem volt bakancslistán, sőt csakúgy mint „Csomós Józsinál", „Levente" előadásain is sokat mosolyogtunk. Esti előadónk kitért arra, hogy meg kell tagadni magunkat Krisztusért: „Önmagunkat kell feladni! Ez azonban nem lehet kényszer, szabadon kell eljutni a felismerésig: nem tudom nem követni."
 

Kaptunk egy igazi útravalót is: „Mind a két zsebedet pakold meg!" - szólt a képletes felhívás. "A jobboldali zsebbe ezt tedd: Uram köszönöm, hogy az egész világot érettem is teremtetted! Ez akkor jusson eszedbe, amikor kétségbe esel. A bal zsebedbe a következő üzenetet vidd: Porból vétettél és porrá leszel. Ezt akkor vedd elő, amikor elbízod magad."

Nem tudok elmenni az ige mellett, amely a 2013-as Csillagpont „szlogenjévé" vált. A galatákhoz írt levél 2. fejezetének 20. verse: „többé tehát nem én élek, hanem a Krisztus él bennem".
 

Úton-útfélen láttam ezt az igét az egész hét folyamán. S talán ott, akkor nem is értettem meg igazán, mit akar ez jelenti, hogyan jön ez az „identitás", „ki vagyok én" kulcsszavakhoz. Lassan kezd tisztulni a kép. Bizonyossággal nem lehet értelmezni, mert hiszem, hogy addig míg tart a kegyelem, addig míg dolgom van ezen a földön, addig míg a szerelmes Megváltómhoz nem térek, ez az ige egy vezérfonal. Egy útjelző tábla, egy döntésemre, vagyis inkább A DÖNTÉSEMRE való emlékeztető.

 

Áldott legyen a mi Krisztusunk és a mi Édesatyánk, hogy Szentlelke által velünk volt ezen a fesztiválon és hogy az ébredés elkezdődött...

 

Te felébredtél már?

„Ébredj fel, aki alszol... és felragyog neked a Krisztus" (Ef. 5,14)

Csöngedi Nikolett