Van, hogy a „de szabadíts meg a gonosztól!" válik valósággá számomra, amikor érzem magamban a nyomorúságot, jellembeli hibáim durva elburjánzásait, amikor látom, mennyire el tud uralkodni rajtam, bennem a bűn. Egyszer csak észreveszem magamban az ítélkezést, szeretetlenséget, haragot, vagy olyan szavak hagyják el a számat, amit megbánok, mert ártok vele valakinek. Tegnap még azt gondoltam, rendben vagyok, igaz keresztyénként állok mindenki előtt. És tessék, ma meg milyen könnyen hajlik a szívem mások gyengeségein csámcsogni, mások életében vájkálni. Szabadíts meg a gonosztól! - kiáltok fel, mert magamtól megszabadulni nem tudok, hiába akarom, hiába kapálózok ezerrel, tehetetlen vagyok magam ellen, ments meg Uram, csak te tudsz megszabadítani! 

Most épp a mindennapi kenyér gondolata zaklatott fel. Annyiféle kenyér van a polcokon. Vacak fehér, aminek isteni finom az íze, barna és teljes kiőrlésű, magvas, fitt és már van olyan is, aminek nincs is kenyér alakja (én csak ropi kenyérnek hívom), mert a szegény fogyókúrázó emberek, akik azt gondolják, hogy a kenyér nem evésétől fognak lefogyni had' gondolják azt, hogy nem is kenyeret esznek, mikor ezt fogyasztják. Én is közéjük tartozom, azok közé, akiknek a mindennapi kenyér kifejezés emiatt talán már nem is imádság volt, hanem nyűg. És akkor nem beszélek a norbiféle update-kenyérről, amiben már a liszt se olyan. Úgy elborzadtam, még magamtól is! Hát mit tettem az áldott kenyérrel? Csupán hiúságból megvetem, mellőzöm, megtagadom. Az újkenyéri úrvacsorára készülődve a férjem konyhaasztalunkon vágta fel a kenyeret. A gyerekeink ilyenkor nagy áhítattal figyelik, hisz tudják, ez nem közönséges kenyér. Ebből enni fog a gyülekezet, szépen sorba állva oda fognak járulni az asztalhoz vének és ifjak, énekelve, ki mosolyogva szabadon, ki gondterhelten, megfáradva, de azért vágyakozva, a megtöretett testre vágyva. Apa engedi, hogy megkóstolják a gyerekek, a maradékból csípnek, hisz a templomban még nem kaphatnak, de azért had' ízleljék meg, had' érezzék, hogy ez valami több, ez illatosabb, ez nehezebb, ez különleges, mert ez Jézusé. Őket még nem mérgezi fogyókúra gondolata, számukra a kenyér jó, finom, a mindennapok része. Ezt eszik, ha éhesek, ott van a szekrényen, bármikor megtalálják. Úgy szeretik, ahogy van, a belét azért, mert puha, a héját azért, mert ropogós.  És különösen úrvacsorakor, vasárnap délben az a falat kenyér tényleg olyan, mint maga az élet! És az a korty bor olyan, mintha balzsam öntene el, új erőre kapunk tőle. A minap kalácsot sütöttem. Mert elfogyott a kenyér. Szerettem volna, hogy amikor felkelnek a gyerekek, legyen mit enniük, így gyorsan bedagasztottam két rudat. Lassan járta be a házat a sülő pékáru illata. Elképzeltem, milyen más volt ez régen, szinte naponta átjárta a házakat a kemence melege, ahogy sültek a cipók. Illatától lett otthonná a ház. Mindennapi Kenyér! Még a házunkat is te teszed otthonná, meleggé! Hogy is tudnék nélküled élni? Hogy is tudnám mellőzni az életemből a sóvárgást, amit csak a frissen sült kenyér illata tud kiváltani belőlem? Már nem hiszek abban, hogy attól lesz jobb, ha nem eszek kenyeret. Lehet, hogy soványabb lennék, de boldogabb nem.

Polgárné Szendrák Edit

Forrás: http://noszovetseg.blogspot.hu