Nem voltunk sokan, de így is örültünk mindannyiunknak. Igaz, csak három autóval indultunk a kirándulásra, azért a parkolóba már lelkes csapatként érkeztünk. Az autók vészjelzője még villogott - jelezvén a riasztó állapotát - mikor már a gyermekek a turistaúton poroszkáltak. Hamar elértük az Ádám-Éva fát és onnan csak egy kis emelkedőt kellet megmásznunk az Alba Régia-forrásig. Onnan ellátogattunk a sírhalmokig, ami a feltárások szerint Kr. e. I. évezredből való, majd visszafordulva a vasutas kilátónál pihentünk meg a szerelmesek padjánál. Rövid pihenő és csoportképkészítés után már lefelé haladtunk és a patakon átbotorkálva a segítő kezek között, már újra egy kaptatón találtuk magunkat, mely a Károly-kilátó felé terelgetett bennünket. Felérve csodálatos látvány tárult elénk. Egyik irányban végig látni a Gaja-völgyet, a másik irányban pedig a csurgói víztározó hullámain csillog a napfény. Alattunk a patak csörgedezett a kis tóba. Mintha a három elem, az ég, a föld és a víz kivételes egyesülését csodálhatnánk. Olyan kicsinek érzi ilyenkor magát az ember ebben a világban. Mellettünk a sziklaszirten egy rozsdás kereszt emlékeztetett bennünket arra, hogy ebben a folyton változó és megújuló világban is van, ami örök. Reménységem, hogy ha ezt a keresztet végérvényesen megeszi az enyészet, lesz egy-egy emberi kéz és akarat, mely újból és újból helyreállítja, hirdetve Krisztus értünk áldozott életét. Miközben elindultunk a parkolóban hagyott autók irányába, eltűnődtem és eszembe jutott az unokabátyám, akinek a sírhalmán már öregszik a kereszt. Akkor, ott fent a szirten, bár nélküle, de még is vele voltam.

Jó volt visszaemlékezni a gyermekkoromra egy számomra kedves helyen, egy szerető és befogadó társasággal, a gyülekezettel. Nem bántam meg, hogy elmentem a kirándulásra, sőt sajnálhattam volna, ha kihagyom.

Viniczai József