Mostanában valahogy nem ment az imádság. A mindennapi gondok, hajtás kiölte belőlem a vágyat, hogy keressem Istent, mint ahogy a gazos talajba hullott magot megfojtották a rátekeredő indák. Itt a család, a munkám, a gyülekezetem, mintha ezek közül bármelyiket is lehetne felülről jövő bölcsesség nélkül intézni, rendezni. Pedig ima nélkül, Istennel való kapcsolat nélkül az élet olyan mint az orosz rulett. Szerencsésnek mondható talán néhanapján, de semmiképpen sem biztonságos és megnyugtató, sőt néha tragikusan is végződhet.

Nálam a csúcspontot a gyereknevelés jelenti, főleg az épp most kiskamaszodó nagylányommal vívott harcok tehetetlen küzdelmei. Ismerem a könyvekből a tüneteket, de egész más benne lenni, sodortatni az indulatokkal, mint csak olvasni róla. Egyik percben még utál minket, épp világgá készül menni, másik percben hálásan megköszöni a családját. Feszegeti a határait, szemtelen, vérlázító, néha legszívesebben lekevernék neki egyet. Elcseni a telefont titokban, azon hallgat számomra hallgathatatlan zenét, a ruháit pedig folyton cenzúrázni kell, hogy ki lehessen menni benne az utcára. Örlődöm és kimerülök... A kisebbik titkolja a feketéket, egyeseket, mert ő inkább zenél, mint tanul, folyton ajnározni kell, hogy fésülködjön meg, kösse be a cipőjét, cipzározza be a táskáját, egyáltalán csináljon meg bármit is, aminek már magától kéne működnie... néha annyira fáradtnak érzem magam, és csak bedőlve este az ágyamba szempilláim mögül szakad fel sóhaj az ég felé segítségért.