Azért, hogy minden korosztály, valamint a különböző kondícióval rendelkező gyülekezeti testvérek mind megtalálják a nekik megfelelő nehézségű túraszakaszt, négy opciót készítettek elő kedves szervezőink. (A cél ugyanis nem az volt, hogy teljesítsünk, hanem hogy a fentebb említett mélyebb értékeinket – az időnket és magunkat – ajándékozhassuk úgy, hogy eközben az egészséges fizikai mozgásra is gondot fordítsunk.)

No, akkor lássuk az „útinaplót” a krumplihámozók és húskocka beledobálók szemével…

Május 31-én szombat reggel közel harmincan busszal útnak indultunk a bakonybéli túrára. Az időjárás nagyon kellemes volt. Bár reggel még elálltuk a kiskabátot, a délutáni program idejére már mindenki nekivetkőzött.

A buszon mindenki kedvére beszélgethetett, kevéske „lélekmelegítőről” Sáfrán Pista és Pap Tibi gondoskodott. :-) Várakozással készültünk a túrára, mely a bátrabbak számára 20 km-es volt, fel egészen a Bakony legmagasabb pontjára, a 709m magas Kőris-hegy csúcsára. A kényelmesebb tempóra szavazók a 7 km-es túrát választották, amely a Boroszlán tanösvény teljes körútja. A gyermekek egy része ugyanennek a tanösvénynek a rövidebb változatát, a 2 km-es szakaszt nézte ki magának, mely az Odvaskő barlangnál letérve egy meredek lépcsőn vezet le a völgybe, és ahonnét egy rövid sétával érkezhettek vissza a kiindulási pontra, az odvaskői pihenőbe.

Ezen a tisztáson, a Gerence patak völgyében telepedtünk le, ahol tüzet raktunk és felállítottuk a bográcsainkat.

Mi négyen- a Tiszteletes úr, Sántha Elek, és felesége Ibolya és jómagam- a főzés feladatát vállaltuk magunkra. Mellettünk játszadoztak, pihentek azok a gyerekek, fiatalok, akik a nyugalmat, elcsendesedést választották a túra helyett.

Nagy kihívást jelentett, hogy harminc éhes szájat kellett ízletes étellel várnunk és kínálnunk. Nem is a főzés - mert azt már mindnyájan, akik a bográcsok mellet serénykedtünk valamilyen szinten műveltük - volt a kihívás, hanem a mennyiségek arányának helyes megválasztása. Bátran, és őszintén mondhatom, hogy mindent beleadtunk, ami tőlünk tellett. Nagyszerű segítőink voltak! A tűz gyújtása és életben tartása a Tiszteletes úr és Elek feladata volt. Példamutatóan hasogatták a bogrács alá valót. Ibolyával ez idő alatt szorgosan pakolgattuk a hozzávalókat a bográcsokba. Egyetlen percig sem aggódtunk amiatt, hogy odakozmál az étel, mert a férfiak szakszerű mozdulattokkal kavargatták a pörkölteket, és közben néha-néha íz mintát vettek belőlük.

Mi, asszonyok ez idő alatt nyugodtan beszélgethettünk, ismerkedhettünk, hiszen az ebéd jó kezekben volt. Mire megfőtt az étel, az ”első fecskék” visszaértek a barlangtól, majd megláttuk a 7 km-es túráról érkezőket is. Már csak a 20 km-es szakasz megjáróira vártunk az ebéddel, akik hamarosan felbukkantak. Közösen elmondtuk az ebéd előtti imát. Rekordidő alatt kiosztottuk a pörköltet, kenyeret és a savanyúságot. Mindenki nekilátott az evésnek. Ahogyan teltek az éhes hasak, úgy indult be a beszélgetés, élmények megosztása. Az ebédből többször repetáztunk, és egyetlen adag maradt, melyet kóstolóként elhoztunk Eszti néninek, aki éppen betegségéből lábadozott, ezért nem lehetett közöttünk.

…de lapozzunk csak vissza egy megállót!

Amint említve volt, a 20 km-es út a Kőris-hegy tanösvénnyel ellentétes oldaláról indult felfelé, fel egészen a csúcsig, majd onnan leereszkedve, érintvén a tanösvény egy szakaszát - benne az Odvaskő barlangot -, elvezetett a Gerence völgyi „gyülekezeti lakoma-asztalhoz”. Erre mi, a nem kis szintkülönbséget leküzdésre „merészkedők”, négyen vállalkoztunk. A busz megállt Bakonybél Zirchez közelebbi végiben, ahol néhány órára elbúcsúztunk testvéreinktől annak reményében, hogy a táborhelyünkre érkezvén, a hegy túloldalán, immár közösen elkölthetjük az időközben elkészülni remélt bogrács-ebédünket. Az eleinte nyugodt tempóban induló erdei séta egyre szaporább léptekre és szívdobogásba fordult, ahogy meredekebb kaptatók bukkantak elénk. Megcsodáltunk néhány kisebb barlang-lyukat, felhúzódzkodván a meredek és sokszor csúszós hegyoldalakon, amelyek völgyében kígyózott felfelé a turista ösvény. Átkecmeregtünk fekvő fatörzseken is, melyeket egy korábbi vihar dönthetett az útra. Ez a jelenség egyébként végigkísért bennünket még a hegy túloldalán is, láttuk a szilánkosan égnek álló „szálkákat”, ahogy a méteres átmérőjű törzsekből kiálltak, ott ahol a szél derékba törte vagy kicsavarta őket. Egy ligetes részhez érkezvén egyforma dombocskákat pillantunk meg az „égig érő” bükkfák között. Csak a tájékoztató tábláról olvashatjuk, hogy ezek halomsírok, a Százhalom elnevezésű területen. A 3000 évvel ezelőtti kultúrák itt élő népei temetkeztek így ide. Milyen csodálatos, hogy ennyi idő múltán is fellelhető ennek a tájnak efféle öröksége. Még ma is a béke, nyugalom, háborítatlanság érzését keltette ez a hely. Aztán jöttek olyan útszakaszok is, amelyekre egyszerűen nem emlékszem, mert mély beszélgetésekbe, vagy éppen humoros történetekbe fogtunk, s egymásra jobban figyeltünk ilyenkor. Ahogy a kilátó meredek hegyoldalának utolsó előtti szakaszát megtettük, meglehetősen szaporán vettük már a levegőt, - ahogy egyikőnk fogalmazott: "Itt olyan friss a levegő, hogy érdemes sokat venni belőle!" - egy pár percre megálltunk. Visszatekintettem, le a mélybe, s láttam a csodát, ahogy azok a hatalmas fák némán állnak, egymást tisztelve, karjaikkal az ég felé meredve. Eszembe jutott Puszta Sándor „Hegyremenet ritkulnak a fák” c. verse. Úgy éreztem, hogy kellő alázat van bennem, hogy társaimmal is megosszam, így elimádkoztam ezt a verset, ott ahová való, a fák között. Utolsó nekirugaszkodással felértünk a csúcsra. (Minden tiszteletem annak az egy hölgy testvéremnek közülünk, Editnek – a tiszteletes asszonynak -, hogy férfiakat megszégyenítő kitartással, erővel és vidámsággal járta végig velünk a legnehezebb útvonalat.) A Kőris-hegy csúcsán felmentünk a Vajda Péter kilátó tetejére, s onnan gyönyörködhettünk igazán Isten nekünk, dunántúliaknak adott természeti csodájában, a Bakonyban. Innen már kicsit könnyebben, lefelé vitt az út, s a sok beszélgetés, egymás erősítése, bátorítása az isteni jóban, a szépben és igazban olyan gyorsan elmúlatta az időt, hogy észre sem vettük, hogy a tisztásra érve szaladtak elénk Pista, Józsi és Edit gyerekei, akik valószínű, inkább szülőjük megérkezésének örültek jobban, de talán egy kicsit annak is, hogy csakhamar elkezdhetjük a közös „lakomát”.

…és mindez alatt a rövidebb túrára indulók megérkeztek az Odvaskő pihenői táborhelyre, majd…

Miután leszálltunk a buszról Sáfrán Erika vezetésével elindult vegyes korosztályú csapatunk a 7km-es túrára. Meredek emelkedővel indult a megmérettetés, és az első szakaszon elértük az Odvaskő barlang bejáratát. Lámpákkal és bátorsággal felszerelkezve becserkésztük a barlangot, majd egy kis pihenő után a gyerekek egy része elindult visszafelé, mi többiek pedig folytattuk utunkat. Az idő kellemes volt, jókat beszélgettünk, nevetgéltünk. Az utolsó szakasz előtt egy meredek ösvényen ereszkedtünk le a völgybe egy kidőlt fa segítségével. Ekkor lehetett érezni, hogy csapatunk minden tagja összedolgozik, vigyáztunk egymásra, türelemmel, bátorítással és vidámsággal támogattuk egymást a legkisebbtől a legidősebbig. A célegyenesben éhes hasunk már alig várta, s orrunk már megérezte szakácsaink specialitásának illatát, és fáradtságát leküzdve mindenki sietett a bográcshoz. Nem sokkal utánunk megérkeztek a 20km-es túráról a bátrabbak. A finom pörkölt mellet lelkesen meséltük testvéreinknek kalandjainkat.

Ebéd után buszra szálltunk, s szeretett Lelkészünk felolvasott egy aktuális és tanulságos bátorítást a Mai Igéből. Tovább indultunk második úti célunkhoz a pápai fürdőhelyre, ahol további közös élmény várt még ránk.

A fáradt harcosok mind élvezték a pápai fürdőzés élményeit. Az egyik medencénél bepillanthattunk egy élő vízilabda mérkőzés feszült pillanataiba, majd a hűvös idő ellenére kipróbáltuk a kültéri medencét. Egy kicsit mindannyian gyerekké váltunk, amikor a nagy beltéri csúszdán száguldoztunk. A bátrabbak a hideg idő ellenére kipróbálták a félelmetes kültéri csúszdát, majd az extra forró medencében pihentettük végtagjainkat. Együtt kirándultunk, együtt étkeztünk, együtt fürödtünk, közösen és vidáman töltöttük ezt a csodálatos napot. Miközben a vízben beszélgettünk, eszembe jutott, hogy oly sokszor összecsapnak a hullámok a fejünk felett, de felülemelkedünk rajta és a társaink, testvéreink, a közösség tagjai mind segítenek, és jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül.

A közös fürdőzés után, amikor a nap lemenőben volt már, buszra szálltunk, ezúttal azért, hogy hazafelé vegyük az irányt. Közösségi együttlétünk lezárásaként, hogy meggazdagítson mindenkit egy kis lelki útravalóval, Viniczai Józsi barátom felolvasta nekünk Reményik Sándor: „Ama keskeny út” c. versét. Közösen elénekeltük a „Ne félj, mert megváltottalak...” kezdetű éneket, amit egy héttel korábban közösen tanultunk, énekeltünk a vasárnapi Istentiszteleten. Igen, valóban öröm és nem félelem volt bennünk, és a testvéri összetartozásban éreztük, átéltük Isten jelenlétét, a megváltottak kiváltságát, a szeretet gyümölcsét. Szeretettel, hálával megtelt szívvel és több-kevesebb, de jóleső fáradsággal indultunk haza.

Hála neked Urunk, és köszönet a családunkért, a barátokért, testvérekért, akikkel együtt járhatjuk utadat, s amikor kell, egymást segítve hordozhatjuk keresztünket! Ámen.

Lengyel László, Tündi és Laci

Fotók: Viniczai József és Etelka