Isten annyiféle módon szól hozzánk. Néha mégis süket a fül. Így jártam magam is: a Facebook ontja felénk a híráramot, száz kisgyerek képe, esete, szerencsétlen állapota, nyomorúsága ömlik ránk hetente. Mind egy-egy kiáltás: segíts! De a tehetetlenség érzése tompává teszi a szívünket, mert nem tudunk segíteni ennyi nyomorúságon. Bizony van, hogy már el sem olvasom, csak legörgetem a linket, amelyiken valaki segítségért kiált a gyermekéért, szomszédjáért, barátjáért. Menthetetlenül megkeményítettem magam. Nem merek belegondolni abba, hogy mi lenne akkor, ha velem történne valami, vagy a gyermekemmel, ha ugyanígy görgetné le más a mi ügyünket?

De Isten szól, egyszer, kétszer, néha többször is, és keresi a szívünket: Nyíljon meg, lágyuljon meg, induljon meg azon a tengernyi nyomorúságon, ami körülvesz bennünket. Így történt, hogy valaki a gyülekezetből pont rádiót hallgatott, és fülébe jutott a hír, hogy a pécsi Dóri Házzal nagy baj van. Ez az a ház, ahová sokszor meghalni viszik szülők a gyereküket, mert már lemondtak róla az orvosok. Ide jöhet az, aki méltóképpen akarja kisfiát vagy kislányát ápolni, aki segítséget szeretne kapni az elhordozhatatlanul nehéz mindennapokhoz, amikor talán évek óta ápol gyógyulásra esélytelen állapotú gyermeket, amiben minden nap hihetetlen mértékű szenvedés van. Látni sorvadni, kómában, agylágyulásban, rákban vergődni tehetetlenül egy embert, egy felnőttet sem könnyű, de egy kisbabát, kisgyermeket még nehezebb! De ebben a házban adnak segítséget, adnak szeretetet, orvosi, ápolói támogatást, szakszerű ellátást, miközben anya vagy az egész család ott lehet az utolsó útjukra készülő kicsikkel. Esetleg csak kezelésre kell járni, kemoterápiára, és nincs lehetőség szállásra, ők nyitott ajtóval várják a segítségre szorulókat.

A baj abból adódott, hogy elfogyott a pénz. Már hónapok óta nem kaptak fizetést az ápolók, elfogytak a tartalékok, fizetetlenek a számlák. Talán be is kell zárni a házat, a menedéket.

De Isten adott szívet nekünk. Még ha néha meg is keményítjük, nem tudjuk Előle elzárni! Mert valaki meghallotta, valaki továbbmondta, és egyre több szív nyílt meg. Összeült a presbitérium, és a következő heti perselypénzt odaszántuk a Dóri Háznak, bízva és imádkozva, hogy Isten megáldja adományunkat. Mindenki végiggondolhatta, hogy mennyit szán erre az ügyre. A persely szépen megtelt, és mi úgy döntöttünk, hogy személyesen visszük el a pénzt, készen arra, hogy Isten összetörje még jobban a szívünket.