A gyerekhét egy rövid megbeszéléssel kezdődött még vasárnap, ahol a segítők kis csapata búcsúzóul azért imádkozott, hogy minden rendben menjen az azt követő héten. Persze nem mindig történnek úgy a dolgok, ahogyan azt mi szeretnénk, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy mi szolgálja végül a mi hasznunkat. Ez hétfőn azonnal ki is derült, amikor megtudtuk, hogy a program „lelke”, a legfőbb szervező, betegség miatt távol maradni kényszerült. Az érte, de leginkább gyermeke iránti aggódás ellenére az első megdöbbenés után, mindenki igyekezett lehetőségeihez és tudásához mérten segíteni, hogy a gyerekek minél kevésbé érezzék meg hiányát. Emellett az időjárás sem könnyítette meg a dolgunkat, az első napokban a hőség tette próbára a táborozókat, de főleg az idősebb segítőket, viszont éppen ezért annál jobban értékeltük a vastag templomfalak csodálatos hőszigetelő hatását. Milyen jó volt bent a kellemes hűvösben az a fél óra, háromnegyed óra, miközben figyelhettük a gyerekek lelkes, csillogó szemét, ahogy énekeltek, ahogy versengtek, hogy ők válaszolhassák meg a kérdéseket, ahogy hallgatták a történeteket. És milyen jó volt egyáltalán látni, ahogy megtöltötték vidám zsivajukkal, élettel a templomot. Aztán az ugyan előre bejelentett, ám mégis váratlan erejű vihar jött, ami rég vagy talán soha nem látott károkat okozott a faluban, házak tetejét vitte el, fákat csavart ki, mi ebből mégsem éreztünk semmit a gyülekezeti házban, ahová behúzódtunk, teljes biztonságban érezhette magát mindenki. Az eső végül teljesen elmosta az aznapi programokat, de mégis hálásak lehettünk, hogy senkinek nem esett baja. Elmaradt a vihar miatt a tervezett kirándulás is, ám ez sem pótolhatatlan. A hét hátralevő részében pedig a hűvösebb időjárás miatt kellett átszervezni a játékokat, a vizes játékokat leváltották a vicces sorversenyek, az elmaradhatatlan foci és más labdajátékok és nem utolsósorban a gyerekek nagy örömére sikerült felállítani a trambulint is. Sor kerülhetett az utolsó napon a tábortűzre is és végül a sátorozás sem maradt el. Voltak tehát kisebb-nagyobb nehézségek, ám mindig volt valami, amiért hálát adhattunk, aminek örülhettünk: a közös énekléseknek, a finom falatoknak, süteményeknek, gyümölcsöknek, annak, hogy végül mindig minden megoldódott, de legfőképpen, hogy akikért ez az egy hét volt szemmel láthatóan jól érezték magukat.

És hogy mindezek mellett meghallották-e, megértették-e a gyerekek, miről is szólt valójában a gyerekhét? Biztos vagyok benne, hogy igen! Sok-sok apró bizonyítékot szolgáltattak erre, kezdve ott, ahogyan tülekedés, türelmetlenkedés nélkül várták ki a sorukat a vízicsúszda, a trambulin és a többi játék előtt, tűrve azt is, hogy néha a kicsik miatt tovább tartott a várakozás, ahogyan zokszó nélkül tudomásul vették azt, hogy az időjárás egy-egy izgalmas játékot meghiúsított, ahogyan elfogadták, hogy a vihar a szerda délutáni játékokat teljesen elfújta, ahogyan várták, hogy sorra kerüljenek az uzsonnaosztáskor, és ahogyan a tábor végén az egyik kislány odajött hozzám, és megkérdezte, hogyan juttathatna el egy kis ajándékcsomagot az egyik mozgássérült és nehéz körülmények között élő kislánynak (aki szintén ott volt a táborban) azért, hogy az a kislány „ne legyen olyan szomorú”. Nem kis dolog ez akkor, amikor mi felnőttek naponta megyünk el hajléktalanok mellett, amikor bosszankodunk, hogy a boltban csak két pénztár van nyitva, és így ki kell várni, hogy az előttünk lévő három vásárló sorra kerüljön, ahogyan mérgelődünk, ha valami általunk nagyon várt program elmarad. Igen, biztos vagyok benne, hogy hallották és életkorukhoz mérten többé-kevésbé megértették, ami elhangzott ez alatt az egy hét alatt. Nem is tehetek mást, mint hogy kívánom (és kérem) nekik (és magamnak, magunknak, felnőtteknek is), hogy ne is felejtsék el az itt tanultakat, hogy Jézus szavai, melyeket az idei gyerektábor során a segítők tolmácsolni igyekeztek, vésődjenek jól a szívükbe, az emlékezetükbe.

Varga Zita

Fotók: Varga Zita és Viniczai József