Nálunk október elején kezdődött az adventi készülődés. Mocorog bennem pár napja, hogy elmondjam. Hetente három-négy alkalommal találkoztunk a vasárnapi Istentiszteleten kívül. Ki munkából jövet, más a suliból. Irány a gyülekezeti ház, ahova az út egyre sötétebb már estefelé és az egy szem radiátor egyre lassabban fűti fel a termet. A termet, ami hétköznaponként alkotóműhely, annak minden kellékével és azok életes szétszórtságával, szombatonként próbaterem a dicsőítő csoport számára, vasárnaponként pedig a téli templom, minthogy a templomban egy radiátor sincs. Oda hoztuk magunkkal mindazt, ami történt velünk napközben és ott is hagytuk. Volt, aki beszélt róla és volt, aki csak dolgozgatott csendesen. Készültek koszorúk és egyéb szépségek az adventi vásárra, csiszolódtak a dalok a koncertre, gyülekezeti szolgálatra, végül pedig formálódtak a figurák a betlehembe. Vasárnap délutánonként együtt néztünk az adventi koszorú fellobbanó gyertyalángjába a templom ajtaja előtt és énekeltünk: adventi hírnök, friss fenyőág és tüzed, Uram, Jézus és várj ember szíve készen, meg ami még az eszünkbe jutott. Nekem már néha olyan érzésem volt, mintha egy szerzetesi lelkigyakorlaton vennék részt. Poénkodtunk is olykor, hogy felesleges hazamennünk, össze is költözhetnénk. Szóval megadtuk az idejét a lelkünk felkészítésének. Nem is hiába! Ma, a gyülekezeti karácsonyozáson, nem csak a betlehem kis jászlában feküdt a bepólyált szalmacsecsemő, hanem Jézus volt jelen, a Király! Ott, abban a teremben, ahol csak az nem fázik, aki épp’ közel ül a radiátorhoz; ott, közöttünk, a sokszor esetlen vicceinkben, a mosolyunkban, a botladozó emberi beszédben, az ölelésekben és jókívánságokban. Úgy adja a naptár, hogy a következő három napban mind van istentisztelet. Folytatódhat a lelkigyakorlat. A férjem most vitte ki a buszhoz a fiunkat, az északi határnál lesz legátus holnap. Szenteste van. Soha ilyen békém nem volt még Karácsonykor. Köszönöm. Krisztus megszületett!
Habléné Nagy Viktória