Mezőföldi Református Egyházmegye

Életmentő találkozások - evangelizációs sorozat, 2018. március 3. Káloz

2018-04-06 18:01:29 / Polgár Tibor

 

Dr. Vassné Baki Ilona: „Istenem, nem értem, hogyan létezhettem nélküled…” énekeltük, ami Éneásnak is kérdése lehetett.

 

Talált ott egy Éneás nevű embert, aki nyolc éve feküdt az ágyban bénultan. (ApCsel 9,33)

 

A lelkésznő még fiatal korában találkozott egy idős, béna bácsival, aki teljes testi kiszolgáltatottságban élte az életét, de bizonyságot tett arról, hogy Isten naponta erőt ad neki ebben a testi állapotában is, és mindezt nagyon nagy derűvel, hitelesen mondta. A lelkésznő számára ez óriási motiváció volt.

 

Éneás körül voltak áldozatos emberek, akik szeretettel gondozták őt. Péter apostol is átélte már, hogy segítségre szorul, így teljesen megértette Éneás lelki állapotát. Isten sokszor megengedi, hogy a múltunk élményeiből építkezzünk.

 

Az irgalmasság pedig visszhang Krisztus szeretetére. Sokszor látszunk bénának, vagy érezzük magunkat bénának lelkileg is, amikor nem látunk kiutat élethelyzetünkből. „Bénának” látszunk akkor is, amikor fáradtak vagyunk, és ebben a reménytelen helyzetben milyen jó, hogy lehet egymásért imádkozni.

 

Vajon mi, akik Krisztus gyermekei vagyunk, imádkozunk egymásért? Tesszük ezt mindannyian?

 

Péter a gyógyításkor megvallja: nem én, hanem az Úr gyógyított!

 

De az Istennek szüksége van munkatársakra. A Jézus Krisztussal azonos lelkülettel, teljes alázattal és teljes tudatossággal.

 

Áldott az Úr, aki közösséget épít. És közösséget épít a bénák köré is, mert gyógyítani és talpra állítani szeretne.

 

A lelkésznő elmondja, hogy egy zenekarban találkozott egyszer egy vak emberrel, aki bizonyságot tett arról, hogy akkor gyógyult meg, amikor Jézus Krisztus lett élete reménysége. Továbbra sem látott, de lélekben meggyógyult.

 

Testi, szellemi és lelki mozdulatlanságainkból, bénaságainkból Isten ki akar hozni bennünket: „közeledjetek az Istenhez és Ő is közeledni fog hozzátok”, - mondja a lelkésznő - de nekünk is meg kell hozni egy döntést, azaz mozdulni Krisztus felé.

 

Pál azt mondja az athéni gyülekezetben: Krisztusban élünk, mozgunk és vagyunk. Dr. Vassné Baki Ilona örömmel nyomatékosítja, hogy ma szabadon lehet hirdetni az igét, ezért életre szóló találkozásunk lehet Istennel. Éljünk ennek lehetőségével!

 

Magyarné Balogh Erzsébet református lelkész említi, hogy Dr. Vassné Baki Ilona Nt. Asszony egy fogyatékos otthonban szolgál, beteg emberek között.

 

Saját élettapasztalataként elmondja, hogy a Református Missziói Központban a rehabilitációs foglalkoztatás keretében vannak megváltozott munkaképességű munkatársai, akik az erőfeszítéseikkel példát és erőt adnak az úgynevezett egészséges munkatársaknak.

 

Az egyik mozgássérült mondta el, hogy az integráció, amiről annyi szó esik, egy kicsit inkább szegregáció, mert az integrálás alatt külön szegregátumokat alakítanak ki sok helyen.

 

Egészen mást jelent, ha a vakokat, siketeket, mozgássérülteket vagy bármilyen fogyatékkal élőket befogadjuk és elfogadjuk.

 

A lelkésznő bátorít, hogy ne féljünk megvallani Istenhitünket, a Krisztushoz való tartozásunkat! Tegyünk bizonyságot családban, munkahelyen, mindenütt és mindenkor, alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt, ahogyan Pál apostol buzdít erre.

 

Imádkozzunk azért is, hogy Isten mutassa meg nekünk, hogyan szolgálhatunk; hogyan mozduljunk testi, lelki bénultságunkból, hogy legyen ébredés közösségeinkben.

 

Magyar László, a lelkésznő férje, arról tesz bizonyságot, hogy ma is vannak emberek, akiket Isten felhasznál a gyógyításra.

 

Elmondja, hogy fiatalemberként elment feleségével egy lelkészházaspároknak szóló lelki alkalomra, csendesnapra.

 

Ott szolgált Veresegyházi László református lelkipásztor, aki az előadás után azt mondta, hogy aki kéri, azért imádkozni fog, áldást kér az életére. Igaz, ő nem jelentkezett, de a lelkész előre hívta: „Igen, te fiam ott hátul, gyere ide”.

 

Kérdésére elmondta, hogy sokat fáj a veséje, veseköve van. A lelkipásztor kérte, hogy térdeljen le, és megáldotta őt Jézus Krisztus nevében. A vesekő és a fájdalom eltűnt, és ez közel húsz évig így volt.

 

Tavaly nyáron jelentkezett a vesekő probléma, amin műtéttel tudtak csak segíteni. A kórházban fertőzést kapott, így három napig mozdulni sem tudott.

 

Bizonyságot tett arról, hogy megértette: „az Úr beszélni akar velem. Egész idő alatt imádkoztam. Egészen más volt ez, mint sok imádságom, szívből könyörögtem Istenhez.”

 

Sok személyes érintettség és vidám múltidézés után ő is a szívünkre helyezte, hogy mit érzett Éneás, amikor még nem volt számára remény. Vagy milyen tehetetlenséget érzünk mi mindannyian, amikor az életünkben nincs mozdulás.

 

Személyes odaszánásra van szükségünk, sőt egész életre szóló odaszánásra.

 

Amikor az Úristen szólít: "Menj most, és ne szégyelld magad!” – mondja bátorítóan. Az idős lelkésznél ő is találhatott volna kifogást, miért nem kér áldást, akkor viszont elmaradt volna az, hogy húsz évig gyógyult és tünetmentes volt.

 

Egy orvosnak a rendelőjében olvasta, amit most megoszt velünk: „Nem az a lényeges, hogy odaértél-e már, hanem hogy arrafelé tartasz-e?”

 

Igen, testvérem, neked is szükséged van az áldásra. Én is azon az oldalon vagyok, aki áldást szeretne. Isten nem változik, Ő ma is cselekszik, ma is vannak csodálatos gyógyulások.

 

Végül azzal zárta, hogy kérjük a Szentlélek jelenlétét, vezetését, erejét most mindannyian.

 

A hitet erősítő, lélekemelő evangelizációs este a „Tied a dicsőség…” című gitáros közös énekléssel fejeződött be. Közöttünk volt a Szentlélek. S. D. G.

 

 

Lejegyezte: Sántha Elek presbiter