A retorika nagy kihívása, hogy hogyan tudja a rétor eljuttatni a megfelelő üzenetet a hallgatósághoz. A klasszikus retorikai aptumnak a kommunikációelméletben bevett modellje arra ösztönöz, hogy amikor egy beszédet elmond a szónok, akkor az, amit elmond, és az, ahogyan elmondja, továbbá az, aki elmondja; az, akinek elmondja; és az, ahol elmondja ötös egységet alkosson. Az aptum annak a kifejezése, amikor azt mondjuk, hogy „ez ül", találó, és ebben a hatásban nemcsak az üzenetnek van szerepe, hanem beleértjük a szituációt, a beszélőt, a beszédmódot, és minket, magunkat is, akik figyelünk rá. A homiletikai aptum annyiban más, hogy nem elég figyelembe venni mindezeket a tényezőket, hiszen az igehirdetésben az inkarnáció a legfontosabb: az, hogy Jézus Krisztus, az Ige testet öltött, emberré lett.

Az inkarnáció az igehirdetés alapja - mondja. Ezt úgy érti, hogy az igehirdető már bevonódott abba, hogy Jézus Krisztus testet öltött, eljött, megtörtént a váltság? Vagy pedig arra gondol, hogy Isten jelenlétére várunk itt és most, amikor az igehirdetést halljuk vagy mondjuk?

Mi valóban sokszor megpróbáljuk előidézni Isten jelenlétét. Szeretnénk a Szentléleknek helyet adni a padsorok között, sőt, énekeljük is, hogy jövel, Szentlélek Úristen, imádkozunk, hogy ott legyen, de ez valóban nem a mi akaratunkon múlik. Az inkarnációban pont az a fontos, hogy nem mi jutunk fel Istenhez, hanem Isten lett emberré: Jézus Krisztusban Ő jött le közénk. Ha ez az üzenete az igehirdetésnek, akkor az meghatározza az igehirdetés módját, a szituációt is. Amikor a homiletikai aptumra, illőségre, egységre törekszünk, akkor erre az egységre törekszünk.

Mi következik ebből magára a beszédre vonatkozóan?

Már az fontos, hogy Isten üzenetének, az evangéliumnak az átadása beszéd által történik. Ez nagyon izgalmas dolog, főleg kommunikációs szempontból. Ma alapvetően két módon továbbítjuk az információt, a kép és a hang révén. Persze, az érintés, a szaglás és a tapintás is rendkívül fontosak az élet továbbadása szempontjából, de az információtömeg alapvetően kép és hang formájában jut el egyik embertől a másikig. A kép, amit monitoron vagy okostelefonon vagy óriásplakátokon látunk, a hanghoz képest statikusabb és biztosabb információhordozó. A kép és a hang is hullám, de a kettő között fizikailag az a különbség, hogy a fény képes vákuumban is terjedni. A Nap fénye nyolc perc alatt idejut a Földre az űrből, anélkül, hogy közvetítő közegre lenne szüksége. A hanghoz közvetítő kell: levegő, víz vagy valamilyen szilárd test, amin keresztül terjedhet. Ez a hang evilágisága. Már az, hogy hanggal beszélünk, lényegében ehhez a világhoz kapcsol bennünket. Hanggal az űrben nem tudnánk Igét hirdetni, képpel igen. Létezik állókép, de állóhang nincs. A hangnak ez a folyamatossága, dinamikussága és a közeghez kötöttsége lényegében inkarnációs. Ebben a világban, itt terjed. Ember kell hozzá és közeg. A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által, ahogy a Római levél mondja. Istennek tetszett, hogy a hang által továbbítsuk az Ő üzenetét, és az a hallás által jusson el hozzánk. Vagyis, Isten és ember kapcsolata nemcsak a lélekre, de a testre is vonatkozik.

A könyvében arról ír, hogy az aptum kifejezés egy tőről fakad azzal a kifejezéssel, amely leírja, hogy Jézus gyógyító érintését tapasztalták meg az emberek egyazon fizikai térben és időben. Az igehirdetés elsődleges funkciója Ön szerint ezt a gyógyító érintést közvetíteni. Mikor gyógyító az igehirdetés? Református teológusok újra és újra arra figyelmeztetnek, nehogy olcsó kegyelmet hirdessen, aki kiáll az emberek elé.

A latin aptum kifejezés valóban visszavezethető a hapto vagy haptomai görög igére. Ebben az az izgalmas, hogy az Újszövetségben ez a haptomai, a hapto ige visszaható alakja jelenik meg a legtöbbször, kb. 30-szor, míg a többi csak 4-szer. Ez az ige érintést jelent, és majdnem mind Jézus gyógyító érintését jelenti a szövegben.

Nem azt mondom, hogy az igehirdetésnek kizárólag gyógyítónak kell lennie, hanem csak megállapítom a tényt, hogy az Újszövetségben a jézusi érintés nagyrészt gyógyító érintés. A vérfolyásos asszony titokban megérinti Jézust, hátha meggyógyul. Ebben a titkos érintésben - amire azért volt szükség, mert tisztátalanként nem érinthetett tisztát - úgy valósult meg a gyógyulás, hogy Jézus azonnal keresni kezdte az asszonyt, aki megérintette, vagyis létrejött a találkozás. Az igehirdetésben is épp ez a személyes találkozás a legfontosabb.

A Jézussal való találkozás, ha őszinte, magában foglalja azt a nyomort, kudarcot és a törvénynek az ítéletét is, amit mindannyian érzünk. Ha tényleg azt hirdetjük, az nem lehet olcsó kegyelem, mert ha olcsó kegyelmet hirdetünk, az nem őszinte. Ha tényleg szembenézünk azzal, hogy hol vagyunk, kik vagyunk, mit csinálunk és miben állunk, akkor az igehirdetés abból gyógyít.

Ön szerint csak az az igehirdetés egyáltalán, ami Jézus Krisztusról szól. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy ha róla szól az igehirdetés, akkor biztosan megtörténik a gyógyító érintés, és azt sem, hogy csak Jézus életéről szóló bibliai részek lehetnek az igehirdetés kiindulópontjai. Mikor van jelen az igehirdetésben Isten érintése, és hogyan válik ez a szó az Ő személyéhez hasonlóan egyszerre emberivé és istenivé?

Vannak honlapok, ahol tanácsot adnak arra nézve, hogy egy igehirdetés mikor valóságos. Ki lehet tölteni egy űrlapot, amiben olyan kérdések találhatók, mint az, hogy hányszor szerepelt benne Jézus neve, voltak-e benne újszövetségi idézetek, és ha ez mind megvan, akkor az jó igehirdetés volt. Én ezt nem tartom jónak. Magát azt a kérdést sem tartom relevánsnak, hogy az adott igehirdetés krisztológiai igehirdetés volt-e vagy sem. Hiszen ha nem az volt, akkor az nem volt igehirdetés - ez a markáns tételem. Ha nincs meg benne az inkarnáció, a homiletikai aptum, akkor az nem igehirdetés, az szószéki beszéd marad, még ha gyönyörködtető is.

Mit tehet azért az igehirdető, hogy ne maradjon az?

A kérdés az, hogy az igehirdetőből lesz-e igehallgató, vagy megmarad csak egy szószéki figurának. Az igehirdetésben az Istennel való találkozást komolyan kell vennie magának az igehirdetőnek is. Az igehirdetés egy kortársunk felelősségteljes szava Isten Igéjéről, annak a szava, aki felmegy a szószékre, amit azért tehet meg, mert ő foglalkozott a legtöbbet Isten Igéjével, ezt tanulta, ezért van rajta a palást.

Igehirdetőként nem tudom, ki-ki a gyülekezetben hol és hogyan találkozik Istennel. Nem tudom ezt sem kikényszeríteni, sem mederbe terelni, egy dolgot tudok, hogy én ott, a szószéken találkozom Istennel. Ezt csak azzal a bátorsággal tehetem, ha a saját létemet, a saját valómat és a saját kérdéseimet, amelyekre nem tudom biztosan a választ, szintén felviszem oda. Ez minden homiletikai struktúrával szembemegy, hiszen általában van olyan időszaka a készülésnek, amikor rágódni kell az Igével, meg kell érteni, meg kell fogalmazni, hogy mit akar mondani Isten, és ha az megvan, akkor azt pontokba kell szedni, illusztrációkat kell keresni, bevezetőt és befejezést kell írni hozzá, és akkor kész az igehirdetés.

De ahogy én tapasztalom, nincs olyan helyzet, amikor vége van az első pontnak. Ha te birtoklod az Igét és nem az Ige birtokol téged - ezen azt értem, hogy tudod, hogyan kell rendszerbe szedni az igehirdetés egyes pontjait, és válaszokat adni a felmerülő kérdésekre -, akkor elveszted azt a nyitottságot, amivel a találkozás lehetőségét megadod. Igen, ennek megvan az a kockázata, hogy nem fogsz tudni választ adni a szószéken. De ha őszinte kérdést tudsz felvetni, akkor megvan a lehetősége annak, hogy a Szentlélek adjon választ azoknak, akik ott ülnek, beleértve téged is. Csak ahhoz nagy bátorság kell, hogy ne költői vagy retorikai kérdéseket vigyünk a szószékre, hanem igazi kérdéseket.

A készülés időszakára inkubációs időszakként hivatkozik a könyvében. Mit tanácsolna lelkésztársainak, mire figyeljenek oda, amikor igehirdetésre készülnek?

Ne lépjenek ki ebből a vajúdásból, ne nyugodjanak addig, amíg nincs meg az a kérdés, amire nem tudják a választ! Odáig kell eljutni. Ha valaki minden kérdésre tudja a választ, akkor még nem az igazi kérdésnél van.

Mindenkinek van olyan kérdése egy-egy igeszakasszal kapcsolatban, amire nem feltétlenül tudja rögtön a választ. Ami nem azt jelenti, hogy nincs rá válasz, hanem azt, hogy végre valóságos dolgokról kezdünk el beszélni. Amikor Fülöp és az etióp kincstárnok találkoznak, az utolsó mondatig, ami hitvalló-állító mondat, kérdések sorozata a beszélgetésük. Jézus mint rabbi, kérdésekkel tanít, nagyon jó kérdésekkel.

Félreértés ne essék, nem azt a liberális gondolkodást akarom népszerűsíteni, amivel mindent megkérdőjelezünk, csupán azt állítom, hogy a létünk válaszai a létünk kérdéseiből erednek, és amíg nincsenek meg a kérdések, addig a válaszok sincsenek meg!

Nem azért kell kérdezni, hogy tanácstalanok legyünk, hanem hogy a Szentlélek munkálkodhasson. Legyen nyitott a szívünk arra, hogy olyan dolgokat is megkérdezzünk, amiket eddig nem mertünk!

Az igehirdetés tétje az, hogyan tudja az igehirdető a hallgatóság valóságához kapcsolni a bibliai igazságot. Vagy épp fordítva: azt megláttatni velük, hogy az ő életük egy nagyobb történetbe ágyazódik bele.

Igen, ez nagyon fontos, különösen ma. Az igehirdetésben próbálunk emberközpontúak lenni, tele vagyunk pszichologizáló vallásos beszédekkel. De gyakran elfelejtjük, hogy ezek az emberi sorsok, az életek, akik ott vannak előttünk, vágynak arra, hogy kiemelkedjenek abból a szituációból, amiben vannak! A mennyeinek és a földinek találkoznia kell az igehirdetésben. Ezért nem beszélhetünk arról, hogy milyen a jó igehirdetés. Vagy igehirdetés az, amit hallunk, vagy megmarad szószéki beszédnek. Attól igehirdetés valami, hogy ott mind az igehirdetők, mind a hallgatók Istennel találkoznak. Ez a találkozás a kritérium, ez a homiletikai aptum.

Hogyan lehet megértetni az emberekkel, hogy a bibliai üzenet róluk és nekik szól?

A kommunikációs szakemberek és a lelkészek alapkérdése, hogyan tudjuk elérni az embereket. Valaki azt bizonygatta nekem, hogy az egyháznak jobban kellene nyomulnia a médiában spotokkal és reklámokkal, amiket az emberek fogyasztanak, hiszen sokan látják és hallják ezeket.

Én másként látom ezt. Nem tudjuk, mit hoz a következő népszámlálás, de még a csökkenéssel is van jelenleg 1,6 millió református hazánkban. Ebből lehet kb. 1 millió, akik néha járnak templomban, mondjuk, legalább egy évben kétszer - karácsony, húsvét, temetés, esküvő vagy keresztelő alkalmával. Ekkor hallanak egy húszperces igehirdetést, ami célzott kommunikáció feléjük. Eközben nem tudnak pattogatott kukoricát enni és elkapcsolni, mint a tévét.

Ez a 2400 másodperc garantált nézettség és hallgatottság van a református egyház tarsolyában, ez a mi lehetőségünk. Ennyi másodpercet egymilliós garantált nézettséggel nem tudnánk megvásárolni a médiában. De nem is kell, mert már rendelkezünk vele. Ezért nem gondolom, hogy jobban kellene szerepelni a médiumokban, hanem ezt kellene kihasználni, hogy újra eljöjjenek az emberek.

Az, hogy az igehirdető az Ige hallgatója is, azt jelenti, hogy az igehallgató lelkész is ebben a világban él, úgy, mint az Isten országának polgára. Ha képesek lennénk az Isten Igéjét úgy hirdetni, hogy az teljesen valóságos, és azokhoz az emberekhez szól, akik ott vannak, és akik még mindig kíváncsiak arra, hogy mit mond a lelkész, akkor lehet, hogy sokkal jobban állnánk ezekkel a mutatókkal, számokkal.

Nem lehet, hogy szereptévesztés áll ennek hátterében?

Emil Brunner teszi fel a kérdést, hogy a világ, amiben élünk, az a világ-e, amit megváltott Isten. Ez azért izgalmas kérdés, mert a kereszténység hajnalától kezdve a legnagyobb kísértése az egyháznak, hogy a teremtett világon túli világot hozzon létre. Ez az első századokban a gnózis volt, ma a virtuális világ. A mi szókincsünkkel, a mi gondolatvilágunkkal, de teljesen más világot próbálunk teremteni és élni, és ez nemcsak a vasárnap délelőttre vonatkozik, hanem hétfőtől vasárnapig így van. Tekintélyálarcokat veszünk föl, amelyekben érinthetetlenek vagyunk és tabuk vannak, amikről nem beszélünk. Sokszor érinthetetlen és világtól idegen közegben él a lelkész, amelyben nagyon nehéz evilági módon az inkarnációs pontot megtalálni az igehirdetésben. Ez mindannyiunk problémája.

Mi segítene ezen?

Reinhold Niebuhr mondja, hogy a lelkészek is legyenek emberek, éljenek emberként, legyenek emberek között, és vegyék le ezeket az álarcokat, amelyeket egyébként sokszor nem ők vesznek fel, hanem rájuk aggatnak. Valamilyen szerepbe kényszerülnek bele. Hogy ezt mivel lehet orvosolni, nekem is állandó kérdés.

Milyen elvárásai vannak az embereknek?

Sokszor a saját döntéseiknek a visszaigazolását szeretnék viszontlátni a vasárnapi igehirdetésben. Ez nagyon markáns elvárás az emberek részéről, valljanak bármilyen politikai vagy morális elvet. A kísértés ott van a lelkész számára, hogy meg is próbálja kiszolgálni ezt az igényt.

Ebben a pillanatban a homiletikai aptum erőteljes retorikai aptummá változik, ahol a hallgatóság igényeinek a kiszolgálása lesz a legfőbb szempont arra nézve, hogy milyen üzenetet fogalmazok meg. Így sajnos az el is veszítheti az igehirdetés jellegét.

Mi a dolga a gyülekezetnek? Feltételezem, a hallgatóság is aktív befogadó kell hogy legyen.

Abszolút! Nekem több olyan élményem volt, hogy egy-egy igehirdetés után akár két héttel hívtak a gyülekezeti tagok, hogy kis csoportban az igehirdetésről kezdtek el beszélgetni, és azon a ponton, ahol nem jutottak dűlőre, kérték, hogy beszéljük meg. Mind az igehirdetés előzménye, mind pedig az utóélete közösségi ügy. A vasárnap nem lehet elszigetelt esemény egy délelőtti órában, akkor jó, ha az egész gyülekezet benne él abban, amiről Isten Igéje beszél neki.

Eszerint a közösség egy adott időszakban elköteleződik arra, hogy a nagy történet egy részletét megeméssze.

Mi több, arra jön rá, hogy épp fordítva van: a bibliai szakasznak az ő élete egy részlete lesz. Története beleágyazódik Isten történetébe.

Vagyis bármely emberélet a Biblia egyik lapján is íródhatott volna?

Sőt, utána folytatódik. Az Újszövetség ilyen szempontból nem lezárt történet, hanem a mi történeteinkkel, az Egyház történetével folytatódik, csak éppen azok nincsenek kanonizálva. A kánon nemcsak rögzített mérce, hanem a vízmértékhez hasonló iránymutató is (norma normans).

Az mindegy, hol kapcsolódunk be a nagy történetbe, melyik bibliai szakaszt tanulmányozzuk?

Igen. Az Ószövetség Jézusra mutat, az Újszövetség pedig a Jézussal való találkozásokat írja le, és ez folytatódik tovább. Az a lényeg, hogy a saját történetünkben, ahol vagyunk, legyünk nyitottak és lépjünk be ebbe a történetbe.

Vannak mégis fontosabb igeszakaszok?

Ha meg akarok venni egy ruhát, és elküldenek tíz szálat egy ruhából, hogy ennyiből van összeszőve, akkor tudom, hogy az a ruha hogyan néz ki, meg tudom állapítani a tapintását, a szabását, az alakját? Nem. Így van a bibliai szöveggel is. Ha azt mondjuk, hogy vannak a lényeges, színes szálak, ezek a fontosak, ebből majd következtetünk a többire, akkor nem biztos, hogy jó következtetést vonunk le. A reformátori bibliaértelmezésben nagyon fontos tétel a tota Scriptura, azaz a teljes Szentírás. Amikor egy Igéről beszélünk, akkor nem úgy beszélünk róla, mint egy aranymondásról, amit csak úgy megtanulunk, és aminek nincs köze a kontextushoz. Hanem mindig úgy kell róla beszélni, hogy előtte meg mögötte is ugyanolyan Igék vannak, és ha nem értjük, segít a többi rész, hogy lássuk, hogy annak mi a jelentése, tehát a Szentírás önmagát magyarázza.

Én ezért pártolom, hogy a református lelkészeket kötelezik arra, hogy papíralapú Bibliából olvassanak fel a szószéken. Itt egyáltalán nem a technikával van a bajom, sőt, fontosnak tartom a korszerűséget.

Ha viszont egy tableten van az Ige, akkor annak a kontextusa nem más, mint azok az oldalak, amiket előtte látogattál: a bankod, a  MÁV, a Facebook, a hírek, álhírek, viccek, reklámok és a többi. De ha egy Bibliát nyitsz ki, annak a kontextusa a többi Ige és az egész Szentírás. Ezt az igehirdetésnél is komolyan kell venni. A Bibliából olvasol fel egy mondatot, de ha Krisztusról beszélsz, tudni kell, hogy az igehirdetésed része annak a kijelentésnek, amit Isten tett, és az igehirdetés így lesz Isten Igéje. Jézus Krisztus Isten kijelentése, úgy, ahogy a Szentírás is az, és Krisztusról szól, ezért az igehirdetés is róla szól.

Arról beszélt, hogy Krisztus áll az igehirdetés középpontjában, hiszen ha nem így lenne, az nem is lenne igehirdetés. Hogyan lesz Isten Igéjének hirdetése Isten Igéje, ahogy azt a Második helvét hitvallás megfogalmazza?

Nemrég Edinburgh-ban jártam egy konferencián, aminek az volt a jelmondata, hogy „az evangélium nem csupán Krisztusról szól, az evangélium Krisztus maga." Ezzel azt akarta David W. Torrance kifejezni, hogy mindaddig, amíg tárgyként tekintünk a kijelentésre, és majd valamit arról távolságtartóan elmondunk, amiben van válogatás, tárgyiasítás, a saját ítélőképességünknek a preferálása, addig az nem igehirdetés. Ha az igehirdetés maga, az, amiről és ahogyan szólunk, hordozza Krisztust mint Isten kijelentését, tehát azt, hogy az Ige testet öltött, Isten emberré lett, a menny és a föld összeér, akkor amit mondunk és ahogyan mondjuk, abban is össze fog érni a menny és a föld, vagyis Isten Igéje lesz. Ha nemcsak Krisztusról prédikálunk, hanem Őt prédikáljuk, akkor lesz a szószéki beszéd igehirdetés.

Jól sejtem, hogy Istenről beszélni nem lehet anélkül, hogy Istennel ne töltenénk időt, ne kapcsolódnánk vele?

Pontosan! Ettől más a teológia. A biológia a bioszról szóló logosz, a pszichológia a pszichéről szóló logosz, az életről vagy a lélekről szóló beszéd. Ez tudományos tevékenység. A teológia egyrészt a Theoszról, azaz Istenről szóló beszéd, de úgy is kell értenünk, hogy Isten beszéde hozzánk. És ha ez a kettő nincs együtt, csak mi beszélünk Istenről, az csak vallástudományszerű beszéd lehet, mert tárgyként beszélünk Istenről. És ha a beszédünk nem hordozza magán azt, hogy Isten kijelentette magát, és ez által beszélhetünk róla, akkor a teológia nem valódi teológia.

Kodácsy Tamás A homiletikai aptum. Hogyan lesz a szószéki beszédből igehirdetés? című könyve kapható a budapesti Bibliás Könyvesboltban is (1092 Bp., Ráday utca 28).

Képek: Füle Tamás