Mezőföldi Református Egyházmegye

Kórházi találkozások - Ludvigné Izsay Szilvia székesfehérvári kórházlelkész írása

2021-11-23 10:07:27 / Imre Enikő

Kórházi találkozások

1.

- Ne tessék neki magyarázni! - mondják a szobatársak - Hiába mosolyog, nem érti, ő külföldi!

De mintha értené az imádságot mégis... hisz bólogat, mozgatja ajkait.

Meglátok az ágya mellett egy Bibliát, angol nyelvűt. S betegünknek erre a szövegre valóban felcsillan a szeme, és beszélni kezd. Érződik, hogy régóta nem beszélgethetett már senkivel, akadozva, de mégis magabiztosan jön a szó a törékeny, fekvő kis alak felől. Igét olvasunk, összehasonlítjuk az általam adott kártya magyar szavait az ő Szentírásával. Beszél hittel Jézusról, a Mennyországról. Aztán így folytatja:

- Csak az a baj, hogy félek. Nem tudom egész pontosan, mi vár rám, és majd hogy fogadnak.

Egyre kevésbé értem, amit mond. Már készül az útra. Ne félj, ne aggódj - makogom. Minden új lesz, de... "nem változik az Ő, és az lesz aki volt" - próbálom lefordítani valahogy az énekszöveget. Megfogom a kezét, és biztatom: Jézus is fogja, még akkor is, ha én már nem. Aztán imádkozunk, s ő megnyugszik. Isten áldjon meg! - egyszerre mondtuk a másiknak először s egyben utoljára.

 

2.

Erősen nagyot halló 97 éves hölgy betegem harsogó hitvallását az egész osztályon hallották, a nővérpultnál is csend lett: "Nekem nincs családom. Meghalt mindenki már. Barátaim sincsenek. Hogy mit mond? Kinek a családjába tartozom, Istenébe? Hát miféle nővér maga? De amúgy igaz: van Istenem, látja, az van! Imádkozom minden nap háromszor! Ma már itt sétáltam ám, műtét után egy nappal, s majd holnap is megyek! Úgy fogok menni, hogy csak na!" - fiatalabb, műtétre váró szobatársát nagyon megérintették e szavak. Nézte könnyesen a ráncos, ragyogó arcot, s összekulcsolva kezét, halkan szólt: „Megpróbálnám én is."

 

3.

Égre földre-kerestem ma egy bácsit, akit áthelyeztek. Végre valaki megmondta, hol lehet, de nem ismertem azt az épületet. Ráadásul én az a tipikus mindenhol eltévedő vagyok, nincs jó tájékozódó képességem. Sosem szállok be liftbe a kórházban, a legfelső emeletre is gyalog megyek, különben ki tudja, hol lyukadok ki, milyen épületben és annak melyik oldalán. Küldtek erre-arra, az épületet mindenki máshogy nevezte meg. Végül zsákutcába kerültem, ahol már nem voltak kórtermek, és senki, egy darabig bolyongtam a nagy ürességben, romok, törmelékek közt, vészjósló folyosókon lépdelve, s rábukkantam egy karbantartóra. Oh, hála. Nagyon jó emberismerő lehetett, amolyan elrejtett pásztor a gépek közt, látta rajtam, hogy jobb, ha ezt a nőt személyesen elkíséri egy darabon.

A lengőfolyosó alatt haladtunk el, s épp megmutatta a keresett helyet, amikor "VIGYÁZZON!!!", harsant fel, és pontosan mellém zuhant fentről egy tartóelem, amit előzőleg egy szabálytalanul közlekedő teherautó lazított ki.

Eszembe jutott az elveszett bárány példázata. Mindenkinél eljön az idő, amikor várja, hogy rátaláljanak... az a bácsi is hogy várt, szegény. De mi van a pásztorral? Számtalanszor eljátszottam a példázatot óvódásoknak, elsősöknek. A bárány bajban van... no és a pásztor? Ő is veszélyben volt, sőt.

Nekem a hajam szála sem görbült, még csak meg sem ijedtem. Az Úr gondoskodott előre arról is, hogy a baj tudva legyen, a dolgozó nyilván intézkedett. Épp a megfelelő ember.

De Jézus, a jó pásztor nem úszta meg. Utánunk jött, és meghalt.

S meg is mentette bárányait.

Ami az én báránykámat illeti, megtaláltam a bácsit, persze. Sírva fogadott a kórteremben: "Szilvike! Majdnem meghaltam!"

Kegyelem, kegyelem...

 

4.

- Azért ugye van, aki hazamegy? - kérdem a nővértől a covid osztályon.

- Én hazamegyek! - mondja pár perccel később egy bácsi. Rákos volt, sztómazsákos, aztán covidos, fél lábban sírban levő, sokat megélt beteg. Most pedig még egy árva oxigénpalack sincs a közelében. Sziporkázik, határozottan megette a tréfarépát reggelire.

- Annyi cukor is volt bennem, tudja? Ki lehetett volna centrifugázni s eladni. Az erkélyt nézi? Jó nagy, kár, hogy nem mehettem ki. Ott tartjuk a lányokat! Amúgy amikor azt mondtam, hogy hazamegyek, azt komolyan mondtam... de még nem a mennybe. Imádkozunk? Aztán lassan összekészülődök. Megyek a templomba holnap, a gyülekezetembe. De lehet, hogy előbb skype-olok az unokámmal. Otthonról...

 

5.

Volt-e itt valaki? Tudom, nincs családja...

Szakállt növesztett, de más az orcája!

Régóta itt fekszik, pelusát takarja,

Elmondja nekem, hogy szomszédját akarja,

Ki eljött egyik nap, messziről, vidékről,

Beszélgetett is jóról-szépről

Valami Tivadar. Kérdem: miről szólt hát?

Mondja a betegem, említi a szilvát,

Ringló a fajtája, érik már a kertben,

Nem néz rám, de ragyog, egyre szebben-szebben,

„Szeretik, látja? Van hát valakije!"

Születésnapjára vajon ideér-e?

Jövő héten lesz már, fogadom, itt leszek,

Lehet, hogy valami szilvásat készítek.

(Tivadart meghívnám, gőzöm sincs, ki lehet,

Szívében ott van a szomszédi szeretet,

Ne gondoljátok, hogy e beszéd semmi,

Valakinek az életet jelenti.)

 

6.

"Ne légy egyedül a szolgálatban!" - mondta nekem valaki még a dolgok elején...

Érzem is, hogy nem vagyok egyedül. A Lélek jön velem, mindig jön.

Ma megnéztem, mi újság a sürgősségin - köpeny nélkül... megmutattam összetört képemet, kitört fogamat, lila térdeimet, nem mozduló csuklómat. Röntgen megvan, no, megmaradok, de holnap csak prédikálok, gitár nem fog menni a zenés reggeli alkalmon. S írnak a zenészek: jönnek, játszanak.

Főnöktesó fogászt kerít - ami nem semmi, mert most van a fogászok nemzetközi konferenciája, de egy néni visszaír, felült a vonatra, ha hazaér, mehetek. El is megyek, szorongva - csodát tesz, azt hiszem. Megint van fogam. Rendelőjében számos ige, gyülekezeti tagok ajándékai - mintha otthon lennék. Nem fogad el semmit, jó ég. Tudja az egész sztorit, sorolja, ki mindenki hívta fel "szegény Szilvike miatt".

S de szívesen dicsekednék sebeimmel, hogy például leestem a toronyból, mikor felhúztam a toronyórát (haha), vagy hitemért verekedtem, vagy ilyesmi, esetleg autó elé ugorva megmentettem valakit.

De nem! Egyszerűen rántott Szilvi lett belőlem. Elrántott a kutya hirtelen, én repültem egyet a pórázt szorítva, mint Batman palást nélkül, s becsapódtam a térkőbe. Persze pásztorkutya.

Tanulság: ha nem figyelek, és a világ magával ránt, s továbbra is görcsösen kapaszkodom, mindig sérül az ember, mindig!

De sérüléseim közepette sem hagy egyedül az ÚR! Hála mindenkiért! SDG

 

Ludvigné Izsay Szilvia

Kórházlelkész, beosztott lelkész

Székesfehérvár Budai Úti Református Egyházközség