Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre”.  (Zsoltárok 100:5.)
A Szentháromság utáni első vasárnapon, az ünneptelen félév első vasárnapján ünnepelhettünk. Az egyházkerület és egyházmegye képviseletében generális vizitációra érkezett Zalaegerszegre. Steinbach József püspök, Köntös László főjegyző, Bellai Zoltán püspöki főtanácsos, és Szakál Péter esperes.

Istentiszteletünkre a Zalaegerszegen és a nagykiterjedésű szórványterületen élők sereglettünk össze és ünnepeltünk együtt a feltámadott Úr jelenlétében. Ezen a napon is kértünk: ami történik, szolgálja Isten dicsőségét és egyházunk épülését. A vizitációra készülve áttekintettük egyházközségünk múltját és jelenét. Istentiszteletünkön voltak még olyanok, -nagyon kevesen- akik ott lehettek a kezdeteknél, láthatták hogyan nőtt ki a földből a parókia és a templom. Itt voltak az évtizedek során ide települtek, de már itt voltak a Zalaegerszegen születettek is. Szép és megható volt együtt látni a nemzedékek közösségét. Abban az egységben az áldás és a feladat lett nyilvánvaló. Egyházközségünk Zalaegerszeg köré telepedett 60 km-es sugárban/körzetben a megye 97 településének reformátusait öleli magába. Zalaegerszeg így nemcsak Göcsej kapuja, hanem egyben az egyházközség központja. A nagy kiterjedésű szórványterületen egyetlen templomunk a megyeszékhelyen van.  Vidéken iskolában, evangélikus templomokban tartjuk istentiszteleteinket. Az itt élő, az ide tartozó református emberek közösségét mutatom be, mely áldás és feladat. Nagy a terület, nagy a települések száma, dunántúli viszonyok között valószínűleg magas a lélekszám. Mára a valahai alig 100 fős egyházközség 1000 főre gyarapodott. Egyházközségünk 2010 novemberében lesz 84 éves, templomunk 68 éves. Fiatal a Szeghalmy Bálint által megálmodott, és Fekete Károly lelkipásztor vezetésével felépített templom és fiatal az egyházközség. A kezdet kezdetén nem voltak százan. Magyarországnak ezen a vidékén ma is kisebbségben vagyunk. Az ezerkilencszázas évek elején egyházközségünk két történelmi vármegye területén élt, Vas és Zala vármegyében. Most gondolatban múltunk kezdeteire tekintek, felidéződnek bennem a nem látott pillanatok, az az időszak, amikor viszonylag több helvét hitvallású telepedett egyházközségünk területére. Fekete Károlyt 1926-ban -református templom nem lévén- az evangélikus templomban iktatták be lelkipásztori tisztségébe. 1927-ben elkezdték a lelkészlakás építését, s 1940-1942 között épült fel a templom. Még élnek néhányan, akik látták ezeket a csodákat, nekem többször elmesélték. A templomépítés szinte hihetetlen vállalkozás volt. Európában szörnyű háború pusztított, miközben egy maroknyi nép lelkipásztorával és felelős vezetőivel felépítette lelki otthonát. Alig szentelték fel, amikor fenyegetően közel jött a pusztítás. Távol a szülőföldtől, idegenben, itt kerestek és találtak rövid időre oltalmat menekültek, fiatal katonák az Alföldről és a távoli Erdélyből. Voltak olyanok is, akik végleg itt maradtak, és később itt alapítottak családot. A ma élő közösség úgy viszonyul a több mint 80 éve élt közösséghez, mint folyó a forrásához. Magunkénak tekintjük az alapító, templomot építő, nehéz körülmények között kitartó elődeinket. Nehéz és hosszú esztendők után 1989-ben döntő fordulat következett be. Felszabadultak a lelkek: „megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön”. Lassan-lassan lendületes élet költözött a falak közé. Ma is úgy tekintek azokra az évekre, mint Isten különös kegyelmének valóságára. Többször elmondtam az ötvenes és következő évek kényszerű mellőztetését elszenvedő hűséges maradéknak: „Meghallgattatásra talált könyörgésed”. Ha az a kérdés, hogy hogyan viszonyul a zalaegerszegi egyházközség a reformációhoz, annak örökségéhez, akkor azt kell mondani: hálásan és megbecsüléssel. A távoli múltat éppúgy gyökereinknek tekintjük, mint a közelebbit. Emlegetjük a régieket, beszélünk közös múltunkról. Ma is azt tartjuk a legfontosabbnak, ami egyházunk évszázados életében és egyházközségünk nyolc évtizedes életében valódi érték volt: a gyülekezetet, Isten népének krisztusi életét. A zalaegerszegi egyházközség elfogadó és befogadó volt, és az ma is. Ebből élt. Ezért élt. A mai egyházközség tagjai közül legtöbben még nem itt születtek, de itt találtak otthonra. A kilencvenes évek végén, a huszadik és huszonegyedik század fordulóján, mintha a kezdet kezdetei ismétlődtek volna. Sokan települtek ide az ország távolabbi helységeiből és a határon túli magyar reformátusok lakta területekről. Itt találtak megélhetést és befogadást a lelki otthonba. Többen átmenetileg, néhányan tartósan. Istentiszteleti és egyéb alkalmainkon nyilvánvalóvá tesszük, beszélünk róla, hogy a keresztyén ember elfogadott és befogadott. Istentől való megbízás és hivatás élni és gyakorolni az elfogadást és a befogadást. Zalaegerszegen és sokféle egyházi összejövetelen szerzett tapasztalatok alapján meggyőződéssel mondhatjuk, az emberek, így természetesen református testvéreink is elfogadásra és befogadásra vágynak. Valaki egyszer meg is fogalmazta: „Elég volt az elkülönülésből”. Naponta kérjük egyénileg és istentiszteleteinken: „Atyánk,…jöjjön el országod!” Isten országa ott és akkor valósul meg, ahol és amikor Istent Atyánknak tekintjük, a másik embert pedig testvérünknek. Ennél biblikusabban nem élhetünk: Isten Atyánk, az ember testvérünk. Nem vagyunk árvák. Nem vagyunk egykék. Nem vagyunk magányosak. Nem hallgatom el, hogy voltak és vannak kisebb-nagyobb nehézségeink. Voltak súlyos kríziseink. Isten kegyelméből azonban túljutottunk rajtuk. Munkálkodásunk során a családra figyelünk. Évek óta a munkatársi közösséggel azon fáradozunk, hogy istentiszteletünk a család ünnepe lehessen, amely egyházi életünk legjelentősebb alkalma. Szándékunk, reményünk, és szolgálatunk arra irányul, hogy az istentisztelet olyan találkozási alkalom legyen, ahol a különböző korosztályok találkozhatnak. Szorgalmazzuk, hogy a családok vegyenek részt istentiszteleteinken. Az igehirdetés alatt gyermekeinkkel külön teremben hitoktatók foglalkoznak. Reménységre adhat okot, hogy a legkisebb gyermekek csoportja egyre népesebb. Több kicsi gyermek van velünk vasárnap délelőtt a templomban. Az eddigi jó tapasztalataink alapján tervezzük, hogy egy-egy csoporttal közös ebéden veszünk részt. Istennek legyen hála, hogy vasárnaponként 100-120-150 emberrel találkozhatunk A vasárnapi istentiszteletet követően még együtt vagyunk a gyülekezeti teremben. Kávézunk, teázunk, közvetlenebb módon beszélgetünk. Minden hónap utolsó vasárnapján köszöntjük az adott hónapban névnapjukat ünneplőket. Megünnepeljük egyházközségünk ünnepeit, ápoljuk történelmi hagyományainkat. A világ fenyegető ünneptelenségében, a lélektelen önzés kényszere mellett nélkülözhetetlen és pótolhatatlan az egyház, az egyházközség ünnepi és hétköznapi élete. Egyházközségünkben 1990. január 1-jétől 2010. május 31-ig   494-en részesültek a keresztségben, 320-an  konfirmáltak, 209 házaspár kérte házasságára Isten áldását és 570 testvérünket temettünk el egyházunk szertartása szerint. Őszintén el kell mondani, hogy van okunk a hálaadásra, és ideje van az Isten előtti elcsendesedésnek.  Most az épülés ideje van. Igen, az épülésnek. Az építést megelőzően első helyen az épülésnek. Az épülés ideje Istentől rendelt idő. „Zarándokének. Salamoné. Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök” (Zsoltárok 127:1.). Amikor ezeket a gondolatokat „papírra” vetem, nem elméletei igazságokat kívánok megfogalmazni. Szemem előtt van a mi egyházközségünk, a nagy kiterjedésű Zalaegerszegi Református Egyházközség. Ebben az esztendőben vagyunk nyolcvannégy évesek. A szomszédos göcseji, őrségi ősi eklézsiákhoz viszonyítva nagyon fiatalok vagyunk. A nyolcvannégy éve még száz tagot sem számláló közösség mára meghaladta az ezret. Több mint ezer lélek, közel száz településen. Lehetne további gyarapodás forrásának tekinteni azt a több mint ezer embert, és a szórványaink esetében a több mint ötszázat, akik a népszavazás alkalmával a református egyházhoz tartozónak vallották magukat. Kevesebben vagyunk, mint lehetnénk.  Halaszthatatlanul időszerű, hogy az élő közösség missziói közösség legyen. Az a reményem, hogy a presbitériummal gondosan előkészítve, élő hitű testvéreinkkel  újra elindulhatunk egyházközségünk tagjai felé azzal az egyértelmű missziói szándékkal, hogy Isten népe közösségébe vezessük őket. Külön missziói feladat a szórványmisszió. Egyházközségünk egy 60 km sugarú körben helyezkedik el. Zala megye aprófalvas településszerkezetű. Három város tartozik hozzánk: Zalaegerszeg, Zalalövő és Zalaszentgrót. Komolyan el kell gondolkodni azon, hogy a szórványban élők számára mi a leghatékonyabb és legmegnyugtatóbb pásztorolás! Egyházközségünk földrajzi szomszédságában, ősi eklézsiákban több fiatal lelkipásztor végzi nagyon nehéz körülmények között szolgálatát. A valaha erős anyaegyházközségek mára annyira elerőtlenedtek, hogy valójában önállóan nem tudják a lelkipásztori állás fedezetét biztosítani. Úgy látom, egyházközségünk a jelen körülmények között nem tudja egyedül vállalni a szórványgondozást. Amikor az épülés és építés összefüggéséről gondolkozom, megnyugszik a lelkem attól a felismeréstől, hogy az Úr építi a házat. Ebből következik, hogy általa épülünk közösséggé, egyházzá. Engedni kell, hogy kézbe vegyen bennünket a legfőbb Építő. Nem vagyok vak, látom gyülekezetünk életmegnyilvánulásait, látom gyengülésének és erősödésének a jeleit is. Az egyház a krisztusi emberek közössége. Legyen szabad hinni, hogy Krisztus biztatása nekünk szóló üzenet: „Ne félj, te kicsi nyáj!” Kérem Istent, áldjon, őrizzen és vezessen bennünket, és  Ő építse fel közöttünk Isten egyházát!. Soli Deo Gloria Zalaegerszeg, 2010. június Török Zoltán