Pünkösdvasárnap nyolc csodálatos ifjú ember tett fogadalmat az egyházasrádóci gyülekezetben. Hét hófehér ruhás leányzó, és egy derék fiatalember állt az úr asztala előtt izgatott mosollyal az arcán.
Előző nap többen ott voltak a díszítéskor is, amikor a szüleikkel közösen fehér virágokkal öltöztettük díszbe a templomot az ünnepre. Varázslatos élmény volt azzal a tudattal díszíteni, hogy másnap ezek a virágok a gyermekeink kedvéért tündökölnek majd.
A konfirmáció minden fiatal életében NAGY dolog. Akkor még egyikük sincs vele tisztában, mekkora jelentősége is van, hiszen fiatal a lelkük. Értelmük talán fel sem éri mit jelent: befogadunk Téged, és Te megerősíted a hitedet ezzel a fogadalommal. Ők inkább a kiöltözős, vizsgalázas, viselkedős részét élik meg az eseménynek. Inkább mi szülők, és a gyülekezet tagjai tudják csak mekkora lépés ez. Befogadja őket a gyülekezet, Isten közössége, ahol barátokra, mentorokra találnak, biztonságot, támogatást, példát láthatnak hitből, szeretetből, emberségből.
A legtöbb fiatal erre már kisgyermekkorától készül, belenő a szerepbe, szívrepesve várja, hiszen ez is egy újabb lépcsőfok a felnőtté, önálló egyénné válás lépcsősorán. De mi a helyzet akkor, ha egy gyermek hagyományos értelemben nem részesült vallásos neveltetésben, ha nem keresztelték meg kisgyermekként? Édesanyaként megosztom Önökkel a nagylányom történetét, aki három éve úgy döntött, hogy a református vallást választja.
Közel két évtizeddel ezelőtt saját döntésem volt, hogy megkeresztelkedjek felnőtt fejjel. A szüleimet különböző vallásuk miatt sem a református, sem a katolikus pap nem adta össze a falujukban, ragaszkodtak az átkeresztelkedéshez. Mivel ezt egyikük sem vállalta, inkább lemondtak a templomi esketésről, és távol maradtak mindkét egyháztól. A nagyszüleim elvittek időnként templomba, így szinte külső szemlélőként ismerkedtem meg a vallással, meglehetősen felületesen, nem tudva különbséget tenni a katolikus és református szokások között. Főiskolás koromban döntöttem el, hogy a református vallást választom. Akkor örültem neki, hogy enyém volt a választás joga, eldönthettem, melyik nézőpont áll közelebb hozzám. Azt nem láttam, hogy valamiből kimaradtam gyermekként, ezt csak most kezdem érezni.
Már akkor elhatároztam, hogy a gyermekeimnek is megadom a választás jogát, bármikor, amikor elég idősnek érzik magukat a döntésre. A Bibliával már kisgyermek korától megismertettem a lányomat, mindkét vallás templomait megmutattam neki a családi kirándulások alkalmával, megosztottam vele, számomra miért a református vallás lett a szívem szerinti. Mikor három évvel ezelőtt azzal állt elém, hogy ő hatodikban már szeretne inkább hittanra járni etika helyett, örömmel engedtem meg. Kíváncsi voltam az indokaira, mire azt válaszolta, hogy az a tanárnő, aki a hittant tartja, nagyon kedves és jó ember, szívesen töltene vele több időt. Ez a „tanárnő” Pető Tímea hitoktató, aki férjével Pető Gábor Márk lelkésszel és két kislányukkal előző évben költözött a falunkba, hogy átvegyék a gyülekezet vezetését. Akkor még nem ismertem őket, de ismeretlenül is szimpatizáltam a családdal, mint egyik betelepült a másikkal. Nem sok idő kellett hozzá, hogy közelebbről is megismerkedjünk, hiszen Timi mindig mosolygós, napsugaras lendülettel vetette bele magát a közösségi életbe. Az általa szervezett családi rendezvények kapcsán vendégként és a helyi kultúrház vezetőjeként is kapcsolatba kerültem vele, és egyre inkább megértettem, hogy mit értett Loretta azon, hogy jó ember. Néhány hónappal később a lányom azzal jött haza az iskolából, hogy ő eldöntötte, református szeretne lenni, és minél hamarabb megkeresztelkedni. Biztosítottuk róla, hogy nem állunk a döntése útjában, ha valóban ezt szeretné. Pár nappal később is megingathatatlanul kiállt az elhatározása mellett, így megbeszéltük a Pető házaspárral a teendőket, hogy 2022. Virágvasárnapján legyen az esemény. Loretta születésekor a család két barátját választottuk „keresztszülőnek”, de mindkettejüket nagyon messzire sodorta az élet, megoldhatatlannak tűnt, hogy részt tudjanak venni a keresztelőn. Így Loretta nemcsak vallást, de új keresztszülőket is választhatott magának. Keresztanya pár perc alatt akadt, az egyik barátnője anyukája lett a kiválasztott, de a keresztapa annál nagyobb nehézséget okozott, mert még alig ismertünk valakit a faluban. Ekkor Timi felajánlotta, hogy ők ketten Gáborral szívesen vállalják a keresztszülőséget. Loretta arca sugárzott az örömtől! A keresztelőn felnőttes határozottsággal állt a gyülekezet előtt, nyoma sem volt a megszokott félénkségének. Büszkén álltam mellette, pocakomban mocorogtak az ikerhúgai. Már akkor megkérdezte, hogy a kicsiket babakorukban szeretnénk-e megkereszteltetni, és helyeselte, hogy nekik is megadjuk a szabad választás jogát. Pár hónap elteltével mégis rábeszélt minket, hogy múlt nyáron tartsuk meg az ikrek keresztelőjét, hiszen úgyis azt a vallást választanák, amit az „imádott nővérük”.
Hiszek abban, hogy Isten meghatározott céllal irányított minket az ország másik végéből éppen Egyházasrádócra és az sem véletlen, hogy a Pető házaspárt ide vezérelte. Örömmel tölt el, hogy a nagylányomnak köszönhetően két ilyen nagyszerű ember lett a családom része, és ők vezetik be mindhárom lányomat Isten közösségébe.
Pünkösdvasárnap a nagylányom az Úr asztala előtt állva fogadalmat tett hét társával, miközben a másfél éves ikerhúgai az ölemben türelmetlenül feszengtek, nem értve miért nem szaladhatnak oda a nővérükhöz. Közben én meghatottan néztem a majdnem felnőtt 13 éves lányomat, és irigyeltem. Irigykedtem rá, amiért ő már a felnőttkor küszöbén tagja lehet egy szerető közösségnek, amiből én kimaradtam. Irigyeltem a fogadalomtétel miatt is, amit gyerekként csak egy újabb vizsgaként értelmeztem, és örültem, hogy megúszhattam. Pedig ez a fogadalom egy életre szól. Ő még nem érti, de én helyette is értem, és hálás vagyok Istennek, hogy rajta keresztül megmutatta ezt nekem.
Liker-Oleszka Marietta