A két könyvről röviden:

Gudor Kund Botond

Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és egyházi közösségei, Inquisitoria Dioceseos Alba-Carolinensis Reformatae Relatoria (1754),

Erdélyi Egyháztörténeti Könyvek, Kriterion Könyvkiadó – Tortoma Könyvkiadó, Kolozsvár – Barót, 2012

Előszó: Vetési László

Rövid tartalmi ismertetés:

Egyházmegye gyülekezeteiből mára csak 3 nagyobb közösség − egyházközség tekinthető életképesnek: Vajasd, Gyulafehérvár és részben Tövis.

Nem pusztán a történelem fintora, hogy egykori gazdag közösségeink a reformáció után lassan elvesztették magyar lakosságukat, vagyonukat, templomaikat, helyi majd regionális identitásukat. A Gyulafehérvári Református Egyházmegye volt az, ahol az etnikai asszimiláció, kivándorlás és kiöregedés ijesztő képlete nem csak elméleti szinten maradt. A legkorábbi – egyházmegyei közösségeket érintő – összeírás 1658-ban a tatárjárás után született, amelyet 1663-ban tettek közre. Akkor a Gyulafehérvári Református Egyházmegyéhez 17 anya- és 20 leányegyház tartozott. Később, 1766-ban, ismételten 17 református közösségről tudunk, amelyekhez akkor 3670 személy tartozott. 1858-ban az 1848-1849-es forradalom és szabadságharcot kísérő polgárháborús eseményeit követően a református anyaegyházak 9-re apadtak. Ezt a régiót egyaránt pusztította a török, a tatár (1658), Horea felkelés (1784) és az 1848 őszén kirobbant polgárháború, majd végső akkordként a XX. század két nagy világégése.

Trianon után a román Agrártörvény, majd 1948-at követően a kommunizmus erőszakossága sietette a magyar közösségek bomlási folyamatát. Nem véletlen tehát, hogy a XX. század derekára demográfiai okok miatt életképtelenné vált Egyházmegye, újabb adminisztratív beosztás után, 1950-től a Hunyadi, majd 1968 után a Hunyad - Gyulafehérvári Egyházmegyéhez, és végül, 1990 után, az újjáalakult Nagyenyedi Egyházmegyébe lett bekebelezve. Ma e közösségekben körülbelül csak 1040 református él. Az Inquisitoria Dioceseos Alba-Carolinensis Reformatae Relatoria (1754) forrásértékű egyházi vagyonösszeírás közlése egy olyan egyházgazdasági élet hátterét próbálja felvázolni, amely – bár ma az enyészeté –, a középkor óta a reformáción át a XIX. századig sok esetben kiemelkedő szerepet vállalt az erdélyi magyar politikum-, hit- és művelődéstörténetben.

A kérdés feleletek formájában összeállított vagyoni beszámolók helyzetképet adtak a meglátogatott települések egyházi társadalmáról, az épületekről, földekről, vagyonról és adósságokról. Értéke épp abban rejlik, hogy olyan egyházi közösségeket ismertet, amelyek ma már csak romjaiban léteznek, vagy egyáltalán már nem lelhetők fel. Dokumentumközlésünk és közösségtörténeti leírásaink visszavezetnek egy ma már ismeretlen világba. Valójában a szórványosodás történetéről van szó, a ma még halkan harangozó Atlantiszról. Rég épült, ma már műemléknek számító ingatlanokat, elfelejtett dűlőneveket, eltűnt közösségeket és egyházak történetét – vagyonát - demográfiáját, próbálja restaurálni. Hiánypótlás ez. Egy méltatlanul elfelejtett világ egyik utolsók közötti testamentuma. Ebből azonban nem a jajveszékelést és a sírást kell kiolvasnunk, hanem azt az emberfeletti, Istenben bízó hittől áthatott küzdelmet, amely mindig egy értékesebb, reményteljesebb és élhetőbb hegyaljai magyar református élet érdekében cselekedett. A főhajtás mellett ebből mi magunk is erőt gyűjthetünk mindennapjaink küzdelmeihez….

Gudor Kund Botond

Rediviva Chartophylax Igeniensis. Az erdélyi hegyaljai Magyarigen református közösségének története,

Kolozsvár-Barót, Kriterion-Tortoma kiadó, 2011

Előszó: Margittai Gábor

Rövid tartalmi ismertetés:

Magyarigen történetének első ismert megírása Bod Péter (1712-1769) nevéhez köthető, aki a Chartophylax Igeniensis elveszett művében összegezte a település múltját, amely az erdélyi Hegyalja központi településének számított.

Az idők során tragédiákat tapasztalt, meggyérült közösség lett ez, hiszen a szomszédos Kecskekő vára által nyújtotta szabadulás ellenére is, 1241-ben a tatár hadak pusztítása miatt, Magyarigen, valójában egész Hegyalja tragikusan elnéptelenedett. A település nevének sokatmondó jelentéstartalmára is választ kap az az olvasó, aki kezébe veszi e könyvet.

1206-ban II. András (1176-1235) király telepítette az elsőként Magyarigenbe, Boroskrakkóba és Romoszba érkezett erdélyi szászokat. Az egykori szász kiváltságok épp a környéken ma is honos szőlőműveléssel, illetve borkereskedelemmel függtek össze. Magyarigen reformációja, 1543 után kezdődhetett el Péter plébánossal, de kiteljesedése Bod Péter szerint 1563-ban történt, amikor: „Sebastian Albensis, Fehérvári Sebestyén [idejében] már reformálódótt volt a hely”.

Magyarigen a katolikus, majd református fejedelmek idejében vált igazán protestáns központtá. Politikailag Bocskay István (1557-1606) fejedelemsége idején nyerte el véglegesen a ma csak romjaiban látható református identitását. Társadalmi fejlődése a XVI. században lett látványossá, amikor kidomborodott a piactartási joggal felruházott mezővárosi jellege. Híres lelkésze 1616-1618 között Tasnádi Ruber Mihály református püspök volt. A település megpróbáltatásának ideje az erdélyi török-tatárpusztítások (1658, 1662) alkalmával kezdődött el. 1704. március 21-én hívták meg a település lelkészének a későbbi református püspököt Pelsőczi Jánost (1672-1749). 1738-ban hatalmas pestisjárvány pusztított a mezővárosban. Legnevesebb lelkésze az egyház és irodalomtörténész Bod Péter (1712-1769) volt, aki 1749-1769 között élt Magyarigenben.

Középkori templomának helyébe 1781-1783 között épült fel a művészettörténetileg rendkívül értékes kívül klasszicizmusba hajló protestáns barokk templom. Magyarigen demográfiai és gazdasági helyzetére a legnagyobb csapást az 1848. októberében kitört hegyaljai polgárháború mérte a legnagyobb csapást, amikor 168 magyar férfi esett a nemzeti gyűlölködés áldozatául. 1945-tel kezdődően,

1992-ig Magyarigen lelkésze a dél erdélyi Teológián végzett fiatal lelkész Szegedi László lett. 1995-től Gudor Kund Botond szolgál Magyarigenben. A település története élő üzenete annak, hogy Erdély - Hegyalja XXI. századi öröksége a magyarság és a reformátusság szempontjábó1 terhes és majdnem megoldhatatlan. Mégis, Szegedi Lászlónak 1991-ben megfogalmazott gondolata a jövőnek intézett üzenet:

„Az az ember vagy az a nép, akinek nincs reménysége az Úristenben, és nem hisz abban, hogy a borús idők után, jó idők is jönnek, hogy a nyomorúság után, öröm is fog jönni, hogy a visszaesés után, egy felemelkedés is be fog következni, az hiába él ezen a világon.”