Az Igét Lentulai Attila esperes hirdette.
Kovács Sándor veje, Kovács Elemér helyi lelkipásztor számolt be a templomrenoválás munkálatairól.
Az emléktáblát Kovács Sándor unokaveje, Kovács Dániel, a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma igazgatója leplezte le.
Az orgonaszolgálatot Kovács Botond Árpád lelkipásztor, a Budapest-Kálvin téri gyülekezet kántora, Kovács Sándor unokája végezte, másik unokája, Kovács Zalán pedig tubán játszott.
A meghitt ünnepség szeretetvendégséggel zárult.
Az emléktábla előtt az alábbi megemlékezés hangzott el:
Kovács Sándor Pápán született 1908. január 1-én. Szülei gazdálkodtak, gyermekeiket is munkára nevelték. Meg kellett tanulnia szántani, vetni, betakarítani. Édesapja azt szerette volna, ha gazdatisztnek tanul, ezért 16 évesen több hónapra Németországba küldte, hogy ismerje meg az ottani gazdálkodási szokásokat. Sok szempontból hasznos volt ez a tanulmányút. Hazajövetele után hamarosan beteg lett, egy kis megfázásból tüdőbetegség alakult ki. A betegeskedése alatt újra a kezébe kerültek verseskötetek, könyvek és a Biblia, addigi életének kedves olvasmányai. Tudatosodott benne, hogy nem szabad meghalnia, mert az Úr Isten bízott rá még valamit. Meggyógyult és nem a keszthelyi mezőgazdasági akadémiára jelentkezett, hanem a pápai teológiai akadémiára. 1936-ban került Pápadereskére teológusként, itt kezdte lelkészi szolgálatát, és itt is fejezte be 1983-ban, de továbbra is segítette a gyülekezetet. Idehozta 1938-ban diákkori szerelmét Tömösközi Ilonát feleségnek, aki szintén a Pápai Teológián szerzett lelkészi oklevelet, és mindvégig hűséges segítőtársként biztosította a hátteret férje lelkipásztori szolgálatához.
Tömösközi Ilona 1911. január 26.-án született Mezőtúron és végső nyugalomra 1999. novemberében helyezték a pápai sírkertben. Haláláig férje segítője, a gyülekezetnek nélkülözhetetlen papnéja volt. Tömösközi Ilona édesapjának Mezőtúr környékén volt tanyája, édesanyja kertészkedett. Egy tragikus baleset következtében édesapja elhunyt, édesanyja és annak szülei nevelték az igen éles eszű kisleányt három és fél éves korától. Taníttatták, majd egy ismerős tanácsára a pápai teológiára jelentkezett sikerrel.
1938. pünkösdjétől életük végéig szolgáltak Pápadereskén, amely akkor sem számított nagy gyülekezetnek. Együtt hitben, együtt bajban, együtt örömben. Mindegyikből volt bőven. Olvasókörben gyűltek össze a fiatalok, színdarabot adtak elő. A világháború poklában tábori lelkész volt, majd szovjet fogságba esett 1945-1947-ig. Pápadereskén pedig várták haza felesége és gyermekei. Államosították a megélhetést nyújtó papi javadalmakat, az egyházi iskolákat. A nehéz helyzetben öt gyermeket neveltek fel és magukhoz fogadtak még egy mezőtúri rokon árvát is. Dolgoztak, amit kellett, amit lehetett és segítettek tanáccsal, munkával, tettekkel, erre nevelve a gyermekeket és az ifjúságot is. A lelkészhiány miatt szinte minden gyülekezetben szolgált, a környéket személyesen ismerte és lelkigondozta a családokat. Magyargencs, Kemeneshőgyész, Nemesszalók, Somlószőlős, Somlóvecse, Nagyalásony, Dabrony, Vid, Kisszőlős és sorolhatnánk a gyülekezeteket, amelyekhez motorkerékpárjával megérkezett.
Nyugdíjba vonulása után is igyekezett az időt kihasználni. Járókerettel is vitte a Reformátusok Lapját, látogatva a családokat és ment tovább hívei után még Kamondra is.
Egyik visszaemlékezésében ezt írta: „Édesapám ezt a tanácsot adta nekem: Az ember 50 éves korára rájön, mit kapott életében az emberi társadalomtól. Ezért a további életének akkor van értelme, ha szolgálja a többi embert és nem önmagának él. Másokért pedig az él, aki a másik embert szereti és becsüli.”
Kedves éneke volt: „Istenre bízom magamat, magamban nem bízhatom, Ő formált, tudja dolgomat, lelkem ezzel bíztatom.”
Közel 70 évet töltöttek a pápadereskei parókián. Szolgálatukat a gyülekezet szeretete és megbecsülése kísérte.
Tűzoszlopként kísérte végig az életét az 1Péter 4:11-ben található igeszakasz: „Ha valaki szól, mintegy Isten igéjét szólja. Ha valaki szolgál, mintegy azzal az erővel szolgáljon, amelyet az Isten ad. Hogy mindenekben Isten dicsőíttessék a Jézus Krisztus által, akinek dicsőség és hatalom örökkön örökké. Ámen”
Ez az Ige volt lelkipásztori szakdolgozatának alaphangja a a Teológián.
Ez volt a pápadereskei lelkipásztori székfoglalójának a textusa.
Ezt az Igét olvasta a koporsója felett lelkipásztor leánya, Hajnalka.
És ez az Ige hangzott el emléktáblájuk avatásán a felújított pápadereskei templomban.
Az igazak emléke legyen Áldott!
A templom külső-belső felújítása során minden nap kétkezi munkával segített Nagy Kálmán presbiter. A Nagy család (Nagy Zsigmond, Nagy Dávid prebiterek) pedig hűséges, szorgalmas segítséget nyújtottak.
Az ünnepségen elhangzott verset Horváth Mariann szavalta, címe: Vallástétel.