Elhangzott: Felsőörs, 2018. augusztus 12.
Lekció: Lukács 10:25-37
Textus: Máté 5:7
Kedves testvérek!
Ismert példázat van előttünk, és ilyenkor mindig nagy kihívás, hogy vajon mi újat mondhat nekünk ez a bibliai rész. Hiszem, hogy Isten Szentlelke képes újabb és újabb üzenetekre irányítani a figyelmünket, mindig valami mást hangsúlyossá téve. A hangsúlyt most abból az összefüggésből igyekszünk megtalálni, amely gyülekezeti hétvégénk témája volt: mi a keresztény ember küldetése? Miért vagyunk mi Krisztus-követők ezen a világon? Mi a feladatunk, mi a megbízatásunk? A múlt hétvégén többféle választ is találtunk. A mai példázat is hozzáilleszt valamit ahhoz, hogy megértsük, mi a küldetésünk.
A XX. század elején Söderblomhoz, a svéd evangélikus egyház érsekéhez, egyszer egy idős földműves ezzel a kérdéssel fordult: „- Érsek Úr, ön szerint hogyan áll az üdvösség története?
- Hogy érti ezt barátom? - kérdezett vissza az érsek.
- Úgy gondolom, hogy a világ története három nagy korszakra oszlik, és mi most a második és harmadik között vagyunk. Az első a papok korszaka volt,a tekintélyé, csakhogy érsek úr, az önök korszaka lejárt. Ezt követte a léviták korszaka, a tanítóké, professzoroké, teológusoké, akik az írást magyarázzák. Mi jön ezután? Az irgalmas samaritánusok kora. A laikusoké, akik az élet országútján járnak, ahol meglehetősen nagy a forgalom. Ott segítenek az emberek profán gondjain, profán eszközökkel, szeretetből, irgalommal."
Ez a beszélgetés olyan nagy hatással volt Söderblom-ra, hogy elindította a XX. század elején az ökumenikus mozgalmat, azt hangsúlyozva, hogy az egyházaknak félre kell tenniük a tanításbeli különbségeket, azt ami elválaszt, viszont ami összeköt, ami Krisztus irgalmas szeretete, azt pedig oda kell vinni a mindennapi élet színtereire.
Söderblom megértette, hogy Jézus határátlépésekre buzdít: félre kell tenni azt, ami elválaszt, és arra kell figyelni, ami összeköt.
Jézus, amikor ezt a példázatot mondta, megfogalmazta saját úgymond egyházának, korabeli vallási közösségének a kritikáját. Az akkori vallásgyakorlók azt nézték, mi az, ami elválaszt. Azt nézték, meddig lehet gyakorolni a vallásból következő irgalmat, hol a határa a szeretetnek - mert a felebarát csak a nemzet határain belül létezett, csak a határokon belül lehetett segíteni, valakit felkarolni. Hiába tanítottak a próféták Isten határok nélküli irgalmáról, a vallás erről megfeledkezett.
Testvérek, mindig baj , ha a vallás elszakad a hit igazi tartalmától! Mindig baj,ha az emberi gondolatok kiszorítják Isten eredeti gondolatát. És ez nem csak a zsidóságban történik meg - hanem végighúzódik a mindenkori egyház történetén, s ott lehet az én saját történetemben is! Megtörténhet, hogy én is a pap és a lévita útjait járom - fejemben van a Biblia, a vallásos hagyományok, de nincs a szívemben Jézus. Keresztényként én is meghúzhatom a határokat : eddig és nem tovább! Eddig segítek, eddig adok magamból, de többet nem! Őt szeretem, őt pedig nem, neki hajlandó vagyok segíteni, de neki már nem. Lehet nagyon szép az egyház, de belül üres! Lehetek én is szép vasárnapi keresztény, egyébként pedig nem vagyok Krisztus követője a hétköznapokban. Lehetnek gyönyörű hagyományaim, ugyanakkor pedig hiányozhat belőlem a szeretet!
Nagyon beszédesek a példázat mozzanatai, a cselekvést-történést megfogalmazó igék. Ha fogunk egy ceruzát, és aláhúzzuk a Bibliánkban a pap, a lévita és samaritánus mozdulatait,azt, hogy mit tettek, a következőt találjuk:
A pap: Ment. Meglátta. Elkerülte.
A lévita: Odaért. Meglátta. Elkerülte.
A samaritánus: Odaért. Meglátta. Megszánta. Odament. Öntött. Bekötötte. Feltette. Elvitte. Ápolta. Elővette. Odaadta.
A pap és a lévita odáig jut, hogy „elkerülte". Bár ők voltak a vallásosak, a kegyesek, mondhatjuk úgy, a templomosok, a magukat hívőnek tartók, mégis elkerülik a bajban lévőt. Sokszor a mi utaink is megrekednek itt: elkerülte! A másikat elkerülni,átmenni a túlsó oldalra, a fejünket elfordítani, a problémákat kerülgetni, a tényleges segítő tetteket elodázni - jellemző ránk is. A pap és a lévita bennünk lakik! Jó keresztényként megtörténik, hogy elkerüljük az alkalmakat, amikor adhatnánk, tehetnénk, imádkozhatnánk, együttérezhetnénk. Valaki frappánsan így fogalmazott: „...könnyebb lelépni, mint átlépni a saját komfortzónámat, és odalépni ahhoz, akinek segítségre van szüksége."(Gáncs Tamás) Átlépni a komfortzónámat és odalépni a másikhoz. Legyünk őszinték - nehéz! A komfortzóna kezd egyre fontosabb lenni, sőt, mondhatjuk úgy, hogy a jóléti társadalom bálványává válni! A nyáron több alkalmunk is volt, amikor gyerekekkel, vagy felnőttekkel túráztunk a hegyekben és igyekeztünk kisebb-nagyobb hegycsúcsokat, kilátó helyeket meghódítani. Egyik testvéremmel megállapítottuk, hogy milyen fontosak ezek a gyakorlatok, amikor a saját komfortzónákat átlépjük, a saját kényelmünket tesszük félre azért, hogy a kitűzött célhoz elérjünk. Amikor legyőzzük önmagunkat! Átlépünk a fáradtságunkon, a szomjúságunkon, azon, hogy 30 fok van, tűz a nap,meredeken emelkedik azért, hogy a célhoz elérjünk!
A példázatbeli samaritánus többszörösen is átlépte a komfortzónáját. Odaért. Meglátta. Megszánta. Odament. Öntött. Bekötötte. Feltette. Elvitte. Ápolta. Elővette. Odaadta.
Megszánta. A cselekvések sorában ez a fordulatot hozó szó: megszánta! A pap és a lévita elakadt ott, hogy meglátta a félholtra vert embert, a samaritánus, az idegen pedig megszánja őt. A fordulatot mindig ez hozza meg - ha megszánom a másikat. Az irgalom a szívben születik és utána tettekben nyilvánul meg. Az irgalom belső dolog. Ha szó szerint fordítanánk azt, hogy megszánta, így hangzana: „megmozdultak a belső részei". Kulcsszó ez az Újszövetségben - Jézus tetteit előzi meg ez a szó, amikor azt olvassuk, hogy Jézus meglátta és megszánta az embert. Jézusi indulat ez - nem a miénk. Ha Ő bennünk él, akkor sikerül megszánni a másikat. És akkor sikerül kilépni a komfortzónánkból. A samaritánus odamegy a bajbajutott emberhez, és olajat meg bort önt a sebeibe.
Ez nem csupán azt jelenti, hogy elsősegélyt nyújt, hiszen az olaj és a bor a legdrágább cikkek közé tartoztak. A samaritánus nem a feleslegéből vet oda valamit, hanem a legdrágábbhoz nyúl. Nem azt adja oda, ami már nem kell, hanem abból, ami őt is érzékenyen érinti, ha odaadja. A kincseiből ad, nem a feleslegéből. Áldozatot is kész hozni. Magától vonja meg azt, amit odaad másnak. Aztán beköti a sebeket. Mi inkább kitakarjuk egymás sebeit, vagy olykor feltépjük, vagy vájkálunk benne...az irgalom befedi, beköti. Elfedezi.A szeretet mindent elfedez. Ezután felteszi a saját állatára. Lemond saját kényelméről, úgy viszi a fogadóba. Sőt, még pénzt is fizet a beteg ápolásáért. Talán ez megy nekünk a legnehezebben. A pénztárcánkat megnyitni a másik felé! Ahogy mondani szokták: Utoljára a pénztárcája tér meg az embernek. Az anyagi javakat görcsösen szorongatjuk, vészesen ügyelünk a pénzügyi egyensúlyra. Ha nagyon őszinték vagyunk magunkhoz, akkor azt látjuk, hogy a kényelmünkről lemondani, a komfortzónánkból kilépni, megvonni valamit magunktól a másikért - nem tartozik ösztönös,velünk született mozdulataink közé. Az, hogy a samaritánus „Megszánta.Odament. Öntött. Bekötötte. Feltette. Elvitte. Ápolta. Elővette. Odaadta." Jézus mozdulatsora bennünk! Ővele válhatunk irgalmassá, és ővele tölthetjük be keresztény küldetésünket. Ővele látjuk meg, kit és mit bízott ránk az Úr, Ővele születik szánalom a szívünkben, és Ővele mozdulunk konkrét segítő tettekre! Küldetésünk embertársainkhoz szól! Egészen konkrétan: akkor töltöm be küldetésemet, ha elé élem Krisztust! Ha megszánom és bekötöm, és megvigasztalom, és meghallgatom, és imádkozom érte, és nem fogom vissza magam, ha adni kell, fáradozni kell, ha együttérezni vagy sírni vagy nevetni kell. És ezzel nem leszek kevesebb, szegényebb vagy boldogtalanabb, sőt, Jézus a boldogságot ígéri: Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek! Aki ad, nyerni fog! Aki tud hátra tud lépni, egy napon előre fog lépni!
Mert egy napon neked és nekem is oda kell állnunk a hatalmas Isten elé, hogy elszámoljunk az életünkkel. Ott nem lehet majd magyarázkodni, mit miért nem tettünk meg, pedig lett volna rá lehetőségünk. Számot kell adnunk -mit tettem és mit nem tettem. Boldog az, aki irgalmas a másikhoz, mert Ő irgalmat nyer Istentől - nem ítéletet, nem büntetést, hanem felmentést, irgalmat. Ugye te is számítasz Isten nagyvonalú, elnéző, irgalmas szívére? Akkor, Jézus szavait idézve: „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj!" Élj irgalmasan!