Kaposvári Református Egyházközség Honlapja

2020.10.16.

2020-10-16 10:32:19 /

Október 16.

„Isten pedig, aki minket veletek együtt Krisztusban megerősít és felken, pecsétjével el is jegyzett minket, és a Lélek zálogát adta szívünkbe.” (2Kor 1,21-22)

Ma a megszokottól kissé eltérően két igevers áll előttünk. Szándékosan hagytam egyben a két igeverset, mert e kettő egybetartozik. Páratlan isteni közbelépést ír itt le Pál, beszél a legfontosabbakról, amelyekkel a Teremtő megajándékozhatja a teremtményeket.

Az első és legfontosabb természetesen Krisztus váltságműve, Isten nagy szeretetének egyetlen Fia halálában és feltámadásában nekünk ajándékozott valósága. Fiában az Úr minket megerősít és felken, mégpedig a legszentebb szolgálatra és küldetésre: Fia indulatának e világban való megélésére. Enélkül (isteni megerősítés és felkenés nélkül) hogyan is mernénk kimenni a világba, az emberek közé? Honnan lenne bátorságunk betölteni szent küldetésünket, az evangélium terjesztésének szolgálatát? Megerősít és felken az Úr, hogy aztán még többet tehessen velünk, értünk, bennünk: pecséttel eljegyez és Lelkéből ad nekünk.

A pecsét, a jelzés minden korban és minden időben hatalmas üzenettel bírt: jelezte, ki kihez- mi mihez tartozik. Népek, törzsek, vallások, közösségek égettek sokszor bőrük alá mindenféle jelzést, hogy annak alapján mindenki számára egyértelmű legyen, hova és kihez tartoznak. Istenünk nem kíván ilyen fájdalmas beavatkozásokat. Egyetlen dolgot kér: legyen szívünkbe vésve szava, szeretete, vagyis legyen hely az életünkben Szentlelke számára! Minden más pecsét, jelzés szép ugyan, de felesleges. Akit ugyanis Isten az Ő Fiában megerősített és felkent, akit Ő pecséttel eljegyzett és Lelkével betöltött, arról mindenki a földön visszavonhatatlanul tudni fogja, hogy az Úré, az Úrhoz tartozik. Mennyi minden megpecsétel bennünket!

Mennyi felesleges dolog térhódítással bír az életünkben, pedig ezáltal épp a legfontosabbat, magát Istent és az Ő Lelkét zárjuk ki a szívünkből. Újra meg kellene találnunk az Urat! Újra vissza kellene találnunk Hozzá, hiszen Ő már régóta keres minket! Sokszorosan megtette az első lépést, és vár, hogy (az ige szavaival) megkegyelmezhessen. Ránk vár az Úr, pedig mi sokszor azt gondoljuk, mi várunk az Ő szabadítására és közbelépésére. Milyen balgák tudunk lenni! Mennyire nehéz észrevenni, tudatosítani magunkban azt, ami egyébként evidens: itt van Isten köztünk. Mégpedig nem akárhogy! Fiában erősítve, felkenve minket, Lelke által pedig elpecsételve és betöltve bensőnket.

Kérjük ma együtt: „Tegyél engem pecsétnek, tegyél a karodra, legyek pecsét örökké szívedre forrasztva!” Legyen így! Ámen.

(Magyarné Seres Gabriella)