Mindannyian tudjuk, milyen fiatalnak lenni. Mindanniyan voltunk fiatalok. Sokan még most is azok...

A szerencsések megöregszenek. Az igazán szerencsések pedig olyan öregek lesznek, akik derűs bölcsességgel nézik a világot és nem siratják a fiatalkorukat. De vajon ez csupán szerencse dolga?

A két állapot között ugyanis ott van egy átmeneti időszak (általában 40 és 50 között), amikor az embernek számot kell vetnie. Érezzük, hogy nem vagyunk már fiatalok, de még nem érezzük magunkat öregnek. Elfog bennünket valami bizonytalan érzés, hogy már kevesebb van hátra, mint amennyi eltelt... Mit értem el? Büszke lehetek rá? Mi értelme volt?

Ez a kérdés, az élet értelme ilyenkor elkapja ez embert. Engem is elkapott... Engem hálisten, jó irányba lökött, olyan irányba, ami érzésem és meggyőződésem szerint elvezet ahhoz az öregemberhez, amivé válni szeretnék. Sokat gondolkoztam ezen a kérdésen. A sokféle válasz közül az egyik, hogy az élet értelme valahol az, hogy azzá az öregemberré váljak, aki nem fél meghalni és magabiztosan tud a Teremtő szemébe nézni.

Nem véletlenül hívják ezt az időszakot életközepi válságnak. Mindenki máshogy éli meg. Hiszem, hogy mindannyian sokat tanulhatunk abból, ha figyelmesen, nyitott szívvel meghallgatjuk mások történeteit, lelki vívódásait.

Kis csoportunk Laci vezetésével ezért verődött össze. Az első alkalom után erős bennem a bizonyosság, hogy ennek a remek kis társaságnak a tagjai sokkal gazdagabbak lesznek ez után a két hónap után, mint előtte. A tény, hogy összejöttünk, azt jelzi, hogy felismertük: válságban vagyunk (ki-ki a maga módján) és hogy szükségünk van egymásra. A felismerés az első, a legfontosabb lépés...

Kell még dolgozni, munkát beletenni, de igazából nem kell sok. 5%. A többit Isten elvégzi.

Boda Dezső