2010. november 11-14 között, Komló közelében, egy nagy hegy tetején, Kövestetőn, a Hotel Kövestető épületében került sor a 44. Magyar Református Cursillo-ra. Ez a 44. alkalom rendkívüli volt abból a szempontból, hogy ez volt az első olyan cursillo, amit kifejezetten fiatalok számára rendeztek. És rendkívüli volt abból a szempontból is, hogy valami olyat éltünk át, fiatal résztvevők és a szolgáló törzs tagjai egyaránt, amit emberi szavakkal nem nagyon lehet kifejezni. Egyik imaközösségünkben, amit a szolgáló törzzsel tartottunk, azt találtam mondani, hogy Isten országa, uralma volt ott közöttünk. Igen. Ez történt! A cursillo-n naponta többször is el szoktuk imádkozni a Jézustól tanult imádságot. Ennek az a kérése, hogy „Jöjjön el a Te országod” számunkra már nem kérés volt, hanem átélés, bizonyosság.

Túl kevésnek érzem, ha azt mondom, hogy az istentiszteleteken, az úrvacsorákon, és némelyik előadás bizonyságtételei közben szem nem maradt szárazon. Fiatalok és idősebbek, előadók, résztvevők és Dani Eszter lelkésztestvéremmel mi ketten lelkészek együtt sírtunk. Kevés, ha azt mondom, hogy fiatalok arról számoltak be a cursillo végén, hogy: „új életet kaptam.” Vagy: „ha van ilyen, akkor másodszor is újjászülettem.” Egyik középkorú szolgáló testvérünk a törzsből azt mondta: „Soha ilyen mélyen még nem éltem át az úrvacsorát. Életem eddigi legcsodálatosabb úrvacsorája volt ez. Soha nem fogom elfelejteni.” Igen, ha egyáltalán fokozódhattak volna a történések, akkor a szombat esti és vasárnap reggeli úrvacsorán fokozódtak. Már az úrvacsorát megelőző istentiszteleten is megmozdult valami, ami nem emberi. A bűnvallásra és feloldozásra nem az úrvacsorán, hanem itt az istentisztelet elején került sor. Utána felszólítottam mindenkit, hogy köszöntse a közvetlenül mellette állókat a béke jelével, néhány áldó szóval. Kb. tíz percig nem lehetett tovább folytatni a liturgiát, ugyanis óriási kavarodás kezdődött: mindenki elkezdett odamenni mindenkihez. Nemcsak a mellette állóhoz. Áldottuk és öleltük egymást. A 18 éves gimis a középkorú, háromgyermekes törzstagot, akit előtte nem is ismert, részvevő a lelkészt, mindenki mindenkit. Ezek az ölelgetések az előadások, istentiszteletek közötti szünetekben a kötetlen beszélgetések közben is folytatódtak, mind gyakoribbá és természetesebbé váltak. Csak úgy. Az úrvacsoráknak a felejthetetlen élményét pedig egy jelenet számomra mindennél jobban kifejezi: mindkét alkalommal úgy úrvacsoráztunk, hogy a kápolnának kialakított első emeleti teremben körbeálltuk az úrasztalát. A vasárnapi úrvacsorán, miközben lelkésztestvérem az úrvacsorázás előtt hálaadással imádkozott, mind a harminchárman, résztvevők és szolgálók, egyszer csak elkezdtük megfogni egymás kezét. Senki nem mondta, hogy tegyünk így, a lelkész nem kérte, a liturgiába nem volt betervezve, a fejek le voltak hajtva, a szemek becsukva, egymást nem láttuk, és mindezek ellenére egyszer csak úgy éreztük valamennyien, hogy meg kell fognunk a mellettünk állók kezét. Jézus Krisztus, akire emlékeztünk, és akinek áldozatáért hálát adtunk, belépett a liturgiába, és szabadításával, szeretetével, örömével, békességével elárasztott minket. A cursillo-n egyik kedvenc énekünk az lett, amelyik így kezdődik: Szabadításod öröme járjon át erővel... Átjárt. Valamennyiünket. Nemcsak énekeltük, hanem minden szavát éltük. Minden szava történt velünk, bennünk, körülöttünk. Például a lelki beszélgetéseken is, ahol sokan iszonyú terhektől szabadultak meg, borzalmas sebek kezdtek el begyógyulni, visszatért az elveszettnek hitt remény, életfordító bűnvallások és elhatározások születtek meg.
Amikor elérkezett a vasárnap délután, nem akartunk hazamenni. Senki. Úgy voltunk, mint Péter, Jakab és János, ott fönn, a megdicsőülés hegyén, amikor Jézus dicsősége felragyogott előttük. Amikor ezt látták, átélték, akkor így kiáltott Péter: „Uram, jó nekünk itt lenni.” És nem akartak onnan továbbállni.
Ott fönn, Kövestetőn mi is láttuk Krisztus dicsőségét felragyogni. Láttuk egymáson, láttuk-átéltük azokban a jelenetekben, történésekben, amikről írtam. Ezekben Jézus Krisztus szentlelkes jelenléte hullámzott. Ezekben Isten országa jött közénk. És mi tudtuk ezt. Tudtuk, hogy ilyen jelei, ilyen hatásai vannak az Ő uralmának. Nem azért tudtuk, mert tanultunk róla. Még csak nem is azért, mert hittünk benne. Hanem azért, mert megjelent, meglepett, és részeseivé váltunk.
Azóta az Úri imádságnak ezt a sorát, hogy „Jöjjön el a Te országod” másképpen mondom, mint eddig. Úgy mondom, hogy közben kívánom is. Nagyon. Úgy mondom, hogy közben vágyom is rá. Nagyon. Mindent megadnék érte. De nem kell, mert Jézus már megtette helyettem.
Számodra is, aki olvastad ezt az írást, teljes szívemből kívánom, hogy jöjjön el Isten országa a te életedbe is. Nincs ennél nagyobb földi boldogság!
Szűcs László