Amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, az emberek levették a felsőruháikat és pálmaágakkal, közösen igyekeztek befedni az utat Királyuk előtt. Így fejezték ki Jézus felé azt, hogy dicsőségesnek és áldottnak tartják. Énekeltek, kiáltoztak, a gyerekek mellette szaladtak, kezükkel integettek, meglett férfiak szemébe könny szökött. Így képzelem. A tömeg egy pillanatra talán makulátlanul összetartozott. Ünnepelt. Utat készített Isten Fiának.

Töprengésem keskeny ösvényét a gyülekezetünkben Virágvasárnap alkalmából előadott gyermekdarab szegélyezi a kis Pancinello történetével. A hétköznapi foltmanó elfogadást keresett, választ a sok kérdésre, sebeinek gyógyulását. Egy kis buzdításra elszaladt Élihez, teremtőjéhez, a fafaragó mesterhez, aki a manó teljes meglepetésére örömmel adta neki mindegyiket. Látom magam előtt Éli mester apókás figuráját, amint csendes műhelyében békességgel lehajol a kismanóhoz és azt mondja: „Szeretlek téged Pancinello. Nagyon értékes vagy számomra, mert én alkottalak. Az ENYÉM VAGY!" A manócska szívét hirtelen élet töltötte be miután ezeket a szavakat elhitte, és a mindennapjai megváltoztak. Gyökeresen és láthatóan. A történet egyszerű és világos. Mint a kis színészek előadása volt. Az emberi szegénység találkozott az isteni gazdagsággal, majd helyet adott annak. Csak úgy, mint ahogy a téli szürkeség kénytelen helyét átadni minden tavasszal a felfakadó színkavalkáddal érkező kikeletnek.

Őszintén remélem, hogy az emlékek nem pusztán a fényképezőgépek memóriakártyáján foglalnak majd helyet, hanem sokáig (talán mindig) fontos helyet kapnak mind a gyermekek, mind a padokból szemlélődő többiek szívében is, hogy a jelenetek, mondatok apró szirmokként utat készítsenek az Élet fejedelme számára - és így a szimbólum szirmocskák valósággá váljanak.

Juca