Tatai Református Egyházmegye

A református egyházi szolgálat felelőssége a 2020-as években

2021-01-10 12:06:28 / Nagy Attila

Köntös László írása, mely megjelent a Confessio 2020/4. számában

 

A mai és a közeljövőben várható hazai egyházi helyzet tágabb kontextusának érzékeltetésére elég csak annyit mondani, hogy napjainkra egyre inkább nyilvánvalóvá válnak azok a mély eszme- és mentalitástörténeti törésvonalak, amelyek a mai nyugat- és közép-európai térség között húzódnak. Ez azért alapvető, mert a mára egyre kiéleződő kulturális-civilizációs küzdelmek középpontjában a történeti keresztyénséghez való viszony áll. Míg tehát a rendszerváltás környékén még úgy tűnt, hogy Magyarország visszatér oda, ahova mindig is tartozott, a keresztyén Európába, mára már teljességgel nyilvánvaló, hogy a keresztyénség történelmi szerepének, társadalmi helyének az értelmezésében alapvető nézetkülönbségek alakultak ki.

 

E kulturális küzdelemnek ráadásul az az egyik alapvető jellegzetessége, hogy behatol a politikumba. Ebben a helyzetben azt mondani, avagy úgy tenni, mintha a keresztyénség általában, s benne a magyar református egyház egy ideológiailag semleges térben ülne, s úgy tenni, mintha ez nem létezne, eléggé belterjes és öntudatlan magatartásnak tűnne. Minden önelemzésünknek az az egyik legnagyobb fogyatékossága, hogy az egyházat egy burokban képzeli el, s onnan néz ki a „világra", mintha bizony az egyház maga nem lenne a világ része. Ettől még természetesen teljességgel jogosult az egyháznak mint önálló, a világtól független entitásnak a teológiai tételezése, ám ha az egyház létének ezt a komplexitását, vagy ha úgy tetszik, ellentmondásosságát egyoldalúan feloldjuk, könnyen hamis eredményekre jutunk. Ha tetszik, ha nem, tudomásul kell venni, hogy abban a kulturális küzdelemben, amelynek a kezdetei már a második világháború utáni időszakra nyúlnak vissza, s amelyben ma a frontvonalak egyre markánsabbakká válnak, az egyházak, köztük a miénk is, mélyen érintve vannak. Értelemszerűen folyik tehát a keresztyénség szerepének értelmezéséért folytatott küzdelem is az Európát ma nagyban meghatározó ideológiai vitákban, ami abban ölt testet, hogy a keresztyénség-értelmezésekben is pontosan tükröződnek a világnézeti pozíciók. Míg egyik oldalon a keresztyénség úgy tűnik fel, mint a közösségi alapú emberkép legfőbb eszmei támasza, addig a másik oldalon az önmagában vett, történelmi előzmények nélküli egyén vált az emberkép alapjává. Látszólag ez pusztán filozófiai ügy, de valójában a társadalomszerveződés alapvető kérdéseiről van szó, amely mélyen érinti a különböző keresztyénség-és egyházértelmezéseket is.

 

Az Európa két fele közötti kulturális törésvonal alapvetően abban mutatkozik meg, hogy míg a nyugati részen a keresztyén civilizáció fogalma, s az ebből levezetett identitás az értelmét veszti, addig nálunk a keresztyén hátterű közösségi identitás képzete még mindig a társadalom eszmei bázisának tűnik, még akkor is, ha a keresztyénség teológiai öntudatára a szekularizáció itt is rányomta bélyegét. Nem véletlen tehát, hogy míg nálunk a keresztyénség a lokalitások, a tradíciók és hagyományos identitások védelmének ideologikus eszközeként jelenik meg, addig a Nyugaton ugyanez a keresztyénség már az univerzalizmus eszmei támasza. Általánosságban az mondható el, hogy miközben a szekularizácó folyamatai mind nyugaton, mind a magyar társadalomban egyformán megmutatkoztak az egyháziasság brutális hanyatlásában, addig mégis, hazánkban a keresztyén társadalom eszméje nem vesztette el identitásképző szerepét. Ez politikailag abban ölt testet, hogy nálunk egy olyan pártszövetség tudott tartós és jelentős többségi támogatást szerezni, amely Európa önértelmezésének régóta zajló vitáiban egyértelműen a keresztyénség történeti folytonosságának a megőrzését a társadalomszerveződés döntő mozzanatának tartja.

 

E fejlemények pikantériáját az adja, hogy miközben a keresztyénség szerepének az értelmezése erőteljesen megjelenik a politikumban, addig e világnézeti küzdelem leggyengébb szereplői a szekularizáció következtében éppen a keresztyénség intézményes képviselői: az egyházak. E körülményből az a megtévesztő látszat következhet, hogy az egyház mindig is úgy tűnik fel, mint a politikum eszköze. Holott nem feltétlenül. Inkább azt kell mondani, hogy az Európán belüli társadalomfejlődések mára már egyre nyilvánvalóbb diszharmóniája pontosan tükröződik mind a politika szintjén megjelenő ideológiákban, mind az uralkodó egyházi önértelmezésekben. De miután a mára meggyengült egyházak már nem tudnak önálló erőként megjelenni, mindig is összefüggésbe kerülnek a politikummal. Nem kell tehát csodálkoznunk azon, hogy egy adott egyházi vezetés retorikájának mindig is lesz politikai olvasata. Nagyjából azt lehet mondani, hogy míg a nyugati egyházak tolmácsolják a keresztyénség progresszív-univerzalista értelmezését, addig a mi térségünk egyházainak önértelmezésében a keresztyénség még mindig úgy jelenik meg, mint a közösségi identitásképzés egyik legerősebb támasza. A lényeg viszont az, hogy az egyházak sehol sem maradhatnak érintetlenek a tágabb ideológiai környezettől. És - minden ellentétes hiedelemmel szemben - nem azért, mert a „csúnya politika" rájuk telepszik (a politikának már csak ilyen természete), hanem azért, mert az egyházak anyagi háttér híján nem tudnak önálló politikai erőként megjelenni. Egyszerűen tudomásul kell venni, hogy az eufémisztikusan szekularizációnak nevezett folyamat valódi tartalma egyházi részről az, hogy az egyházak elvesztették egyházfenntartói bázisaikat, minek következtében a régi, középkori, a keresztyén társadalom eszméjére épülő egyházképletet már nem tudták önállóan működtetni. De nem is mondtak le róla. Ebből következik egy sajátosan kettős státusz: az egyház ugyan jelentős történeti-kulturális formáció, de nem képez önálló erőt.  (1-2. oldal)

 

Az írás további része (3-7. oldal) ill. teljes terjedelemben olvasható ide kattintva

 

Kapcsolódó link: http://confessio.reformatus.hu/