Fekete Ágnes kérdezte Dr. Szondy Klára onkológus orvost hitéről, orvosi küldetéséről, halállal ill. elmúlással kapcsolatos élményéről  (a képen Dr. Szondy Klára látható)

Fekete Ágnes: Félelmetes a halál. Úgy tűnhet, hogy sikertelen az egész, mert nem sikerült a terápia. Nem?
Dr. Szondy Klára: Igen, de közben itt olyan betegek vannak, akik még reménykednek és én is reménykedem, hogy tudunk segíteni és megmenthetjük. Egy tévéműsorhoz készítettek velem riportot és kérdezték, hogy mennyi a gyógyulási esély ebből a betegségből? Mennyien élik meg az öt évet, tíz évet a tüdőrák után. Elmondtam azt a statisztikát, hogy ha minden stádiumot figyelembe veszünk, akkor tíz százalék. Ezután rákérdeztek, hogy akkor ezt, hogy lehet csinálni? Akkor döbbentem rá, hogy tényleg, hogy lehet ezt csinálni? Egyrészt, elhiszem, hogy a hozzám került beteg belekerül ebbe a tíz százalékba. Mindenkivel így, egyesével tudom végigcsinálni. Másrészt, akkor is itt kell lennem, ha sikertelen, mert ezeket az embereket valahogy át kell vinni a vámon. A halál nagyon megerősítheti az embert a hitében. Egyszer a legjobb barátnőm karácsony előtt beállított hozzám, és azt mondta, hogy "Képzeld el, az terjed a városban, hogy nálad, nagyon jó meghalni!" Először egy kicsit megdöbbentem, aztán ahogy átgondoltam, rájöttem, hogy ez lehetne szidás is, de ez valahol mégiscsak dicséret. Hisz ezeknek az embereknek meg kell egyszer halni és át kell őket vezetni, a remélhetőleg Istenhez vezető világba. Valakinek ott kell lenni és asszisztálni kell! Sokkal könnyebben hal meg az, akinek hite van. Fantasztikus példa erre Julika, aki most már szinte "pótanyám", mert annyit kaptam tőle a három év alatt. Elfogadom azt, hogy minden Istentől van, és Julika kapta ezt, az orvosilag megmagyarázhatatlan három évet. Azt gondolom, azért, hogy nekünk itt legyen. Én annyit tanultam, erősödtem ettől az asszonytól. Tudom, hogy milyen beteg volt, és amikor nekem volt egy átmeneti problémám a kamaszgyerekemmel, ő tudott nekem erőt adni. Tényleg úgy érzem, hogy Édesanyám után a legközelebb álló ember volt.
Fekete Ágnes: Ez egy nagyon érzékeny pont. Nyilván nem véletlen, hogy nagyon sok orvos direkt leválasztja a beteget, mert nem akar szenvedni.
Dr. Szondy Klára: Pontosan. Amikor hosszú küzdés után elveszítünk egy beteget, a köszönetek kilencven százalékában benne van, - bármilyen furcsa is, - hogy az Anyukám vagy az Apukám szeretett idejárni. Pedig ez egy onkológiai kezelő egység. Ebben a pillanatban is van egy nagyon egyedül álló, súlyos beteg, aki áttétes tüdődaganatban szenved. Ugyanakkor a gyülekezetből van egy kevésbé súlyos betegem, akit igazából már haza engedhettem volna a karácsonyi készülődések előtt. De megkértem, hogy maradjon még, hogy az egyébként nem túl erős hittel rendelkező betegemet átvezesse a vámon. Minden reggel azzal fogadnak, hogy este is olyan jót imádkoztunk. Ez egy kórházban nagyon jó dolog! Általában úgy tudom szervezni, hogy ha az egyik szobában van egy halálhoz közeli beteg, akkor leülök mellé, és beszélek róla, hogy ezzel csak a földi életnek van vége. Miért kapaszkodunk akkor ennyire? Nagyon nehéz munka ez! A harminc év alatt kétszer akartam már felállni, mert úgy éreztem, hogy nagyon kiveszi az erőmet, amikor négyen, öten, heten meghalnak a nagyon kedves betegek közül. Mindkét esetben a férjem munkanélküli lett és nekem maradnom kellett. Most már nem is próbálkozom és nem is vergődöm, mert úgy érzem, hogy nekem ez a feladatom.
Fekete Ágnes: Anyukád halálát elmesélnéd?
Dr. Szondy Klára: Nagyon kemény volt. Miközben minden nap ezzel foglalkozom. Édesanyám nagyon hirtelen lett beteg. Három hónap alatt meg is halt. Akkor már nyolc éve a lebénult Édesapámat ápolta. Fantasztikus hite volt. Nagyon nagy higgadtsággal berendelte a kórházba a család összes tagját. Mindenkinek elmondta, hogy mi a betegsége, el fog tőlünk távozni és ez már kegyelmi idő, amit Istentől kapott. A Nővéremmel - aki Németországban él és soha nem látott sem előtte, sem utána halált - ültünk mellette és próbáltuk végigvinni a kórházi ágy mellett ezeket az utolsó perceket. Nem lehetett már kontaktust teremteni az Édesanyámmal és akkor kirohantam az orvoskollégámhoz és kérdeztem, hogy mit kell tennem? Ő rám nézett. és azt mondta, hogy talán lelkészt kellene hívni. Cseri Kálmán kijött, mondtam neki, hogy valószínűleg már elkéstünk, mert Édesanyám már nincs itt, nem tudom felébreszteni. Ő azt mondta, hogy nem baj, menjünk be és imádkozzunk! Együtt imádkoztunk az ágyánál, utána kikísértem a lelkipásztort, majd amikor visszamentem, inkább csak magamnak mondtam, hogy "itt voltunk Anya, már nem hallottad, de imádkoztunk". Mire ő kinyitotta a szemét és azt mondta, hogy tudom, hallottam. Amikor énekeltünk neki, akkor a pulzusa gyengült, amikor abbahagytuk, visszajött. Annyira érdekes volt. Amikor úgy éreztem, hogy most már nagyon szenved, föléhajoltam és azt mondtam, hogy "Vegyél egy nagy levegőt és átadlak Istennek!". És vett egy nagy levegőt és elment. Ezt elég nehezen tudtam feldolgozni. Elengedtem, akkor erre a pillanatra volt szükség. S mivel volt még egy feladata az életben, a bénult Édesapám, akit mindennap ápolni kellett és ő ezt annyira szépen csinálta. Még ezelőtt volt egy mondatom, hogy "Apára nagyon fogok vigyázni, menjél nyugodtan!" Ott álltam lemerevedve és nagyon nehezen dolgoztam fel. Évekig azon gondolkoztam, hogy én öltem meg? Úgy érzem és biztos is vagyok benne, hogy ő jó kezekben van. Azt éreztem, hogy tényleg igaz, hogy az a valahány gramm eltávozik, amikor kiszáll a lelkünk. Ott döbbentem rá, hogy az út az odavezet. A vámon könnyebben vagy nehezebben, de át kell menni. Abban bízom, hogy Julika szenvedését is Ő határozza meg és meg fogja mondani, hogy ettől nem kap többet. Hogy erős hite van az embernek, vagy nem, azt nem kezdi el méregetni a mindennapokban. Az biztos, hogy azóta még nagyobb hittel tudom a betegeimnek ezt átadni. A "legyen meg a te akaratod" kifejezés a Miatyánkból sokkal erősebben van itt a szívemben. Kevésbé pörlekedek dolgokkal szemben. Abban megerősített az Édesanyám halála, hogy mindenképpen lelki kincseket kell gyűjteni, mert a vámnál az anyagiakat úgyis elszedik. Sokkal jobban el tudom fogadni Isten akaratát. Például így fogtam fel a férjem, azóta kétszer is bekövetkezett, hosszasan tartó munkanélküliségét, hogy biztosan valami célja van. Ennek a tavaszi megpróbáltatásnak a kapcsán, - ami csodával határos, hogy agyvérzés nélkül megúsztam, a magas vérnyomás ellenére, - megtanultam igazán imádkozni. Úgy látszik ezt még nem tudtam, de most tavasz óta nagyon megy. Hívő keresztyénként meg kell élnem, hogy éjszakánként nem jött haza a gyerekem, annak ellenére, hogy jó nevelést próbáltam adni neki, és nem ment el konfirmálni kétéves előkészítő után. Ekkor csak egyet tudtam tenni, hangosan imádkozni, hogy "Uram, én már nem tudok mit tenni. Leteszem eléd. S ha eddig vigyáztál minden hajszálára, tedd meg, hogy ma éjszaka is."
Az emberek nagy részének van hite, még akkor is, ha meg sem tudja fogalmazni. Valaki mondta nekem, hogy ha valaki ki tudja mondani, hogy ateista, az már jó jel. Az már formálható. Abban mindenképpen megerősödtem, hogy mik az igazi értékek, hogy mennyire fontos a család, mennyire kell a szeretet, mennyire nem szabad elhalasztani, hogy ha egy magadfajta megkeres és beszélgetni akar veled, akkor arrébb kell tenni minden feladatot, munkát és nem tévét kell nézni helyette. Nyilván a korral is jön egyfajta bölcsesség, de Édesanyám halála mindenképp megerősített abban, hogy itt nincs vége, hogy jó helyre kerülünk, ha jól sáfárkodunk az értékeinkkel.
Fekete Ágnes: Ha lesz a vámon mit leadni?
Dr. Szondy Klára: Ha lesz mit leadni és felvenni.

Fekete Ágnes: Ez a rák, úgy érzem, hogy átok is meg áldás is a mai koron. Nem?
Dr. Szondy Klára: A nyáron volt egy példa. Az egyik betegem nagyon szerette volna, ha elmegyek Dörgicsére, az ő gyönyörű kertjébe, ahol minden fát ő ültetett harminc éven keresztül. tudtam, hogy a vége felé jár. Egyik este úgy döntöttem, hogy nincs olyan messze, menjünk el, bár este kilencre értünk oda. Annyira örültem, mert akkor mesélte el ez a beteg, hogy ő úgy örül, hogy nem egy autó ütötte el, hanem daganata lett, mert fel tudott készülni arra, hogy meghal. Majd félrehívott és elcsukló hangon kérdezte, hogy és milyen lesz a vége. Akkor már elég gyenge volt. Ha orvos vagy, akkor erre is válaszolni kell, persze én is lebénulok egy-egy ilyen kérdéstől. Nem tudom. Az én forgatókönyvem is odafenn van. De az biztos, hogy ha hiszünk Istenben és könyörgünk, hogy ne adjon hosszú szenvedést, akkor azt megadja. Egy hét múlva hirtelen rosszul lett és telefonon kérdezték, hogy behozzák-e? Mondtam, hogy nem, nem kell, csak otthon kell maradni és simogatni. Ha ez megoldható, ez mindig jobb. Azt akartam kiemelni, hogy ez a beteg olyan hálás volt, hogy nem autó ütötte el, hanem daganatot kapott és fel tudott készülni. Ahhoz, hogy ezt megértsük, egyszer részünknek kell lenni egy nagyobb betegségben. Ez a "legyen meg a te akaratod". Julika is mondta a múltkor, hogy ő most már felkészült és kész van az Úr elé menni. Én akkor is azt mondtam, hogy hagyjuk meg neki ezt az akaratot, hogy mikor. S minden nap van valami pozitív, amit kapunk Tőle.

Dr. Szondy Klára: Még egy sima, két napig tartó, lázzal járó nátha is arról szól, hogy állj meg! Ez is egyfajta figyelmeztetés a szervezetnek. Ha úgy tetszik odafentről is kapunk egy figyelmeztetést, hogy ez sok volt neked. Nem lehet büntetlenül csinálni, hogy két telefonon lógunk, hogy nézzük az agyat butító híreket, miközben verjük a számítógépet és hajtunk azért, hogy kétszerannyi kocsink legyen és közben nincs időnk egymásra. Isten nem erre teremtette a szervezetünket. Azért van a rák, mert így élünk. Figyelmeztetés az emberiségnek, hogy nagyon rossz úton vagyunk. Az egészségére és a lelkére is akkor kezd figyelni az ember, amikor bajban van. Mikor minden rendben van, sokkal kevésbé imádkozunk. Tudni kell venni a jeleket. A radarunk nem működik jól mindig. Én tudom, hogy nem vettem a figyelmeztető jeleket, most sokkal óvatosabban veszem az adást. Erre is van egy történetem. Fiatal, emlődaganatos beteg hatalmas tüdőárnyékkal, amiről kiderült, hogy tüdőáttét volt. Nagyon nehezen bírta a kemoterápiát, de élnie kellett, mert egy fogyatékos gyereket nevelt. Karácsony előtt volt a kemoterápia, sugárkezelés, és nagyon rosszul volt. Ült velem szemben és mondtam, hogy vissza kell menni, mert újabb kemoterápiára van szükség. Akkor felugrott és az addigi kétévi fájdalma, hogy szerinte elnézték ezt az emlőrákot, ezt mind én kaptam. Éreztem, hogy ezt most én kapom, de nekem ezt a helyzetet meg kell oldanom. Mondtam, hogy én értem, hogy nem akar mégegyszer kemót, de akkor igyon egy pici vörösbort. Ekkor újabb ordítás következett, hogy nem szereti a vörösbort. Kínomban akkor megjegyeztem, hogy akkor igyon tokaji aszút. Erre azt kérdezte, hogy milyet? Hatputtonyosat. És mennyit? Két decit egy nap. És én voltam a legjobban meglepődve, amikor három hónap múlva eltűnt az árnyék. Vannak itt érdekes dolgok. Az aszúba vetett hit. Esetleg az aszúban lévő rezveratrol, ami szintén citosztatikus hatású. Hogy éppen mi hat? Vannak ilyen csodatörténetek. Ez arra az esetre való, amikor valaki nem akarja, nem bírja. Visszatérve arra, hogy miben erősödtem meg a betegeim és Édesanyám halála által? Abban, hogy minden megvár vagy semmi nem lehetett olyan fontos, amit éppen azért halasztottál el, mert éppen imádkozni akartál. Egy picit fordítva gondoljuk a dolgokat. Néha persze elkap engem is a gépszíj. Hajlamos vagyok arra, hogy amikor hazamegyek, összeszidjam a családot, hogy mindenki rendetlenséget hagyott. Ez is sokkal jobb már. Már nem izgat, ha szárítón sokáig ott van a ruha. De nagyon sokáig olyan precíz asszony voltam, hogy nem szerettem, ha nem úgy áll valami a helyén, ahogy kell, vagy ha két órát csúszik a határidős munkám. A kollégáim maguk megjegyezték, hogy te mindenbe úgy beletörődtél. De ez nem erről szól, van egyfajta lelki békém, amit Istentől kaptam. Soha nem voltam karrierista. Ha az lettem volna, akkor biztos megírom azt a phd-t, ami ahhoz kellett volna, hogy biztosabb állásom legyen itt az egyetemen. Nem sok hiányzott hozzá, de amikor egyszer elvonultam, hogy ezt megcsinálom, rádöbbentem, hogy szétesik az az onkológiai részlegem, amit addig felépítettem. Akkor azt mondtam, az Istenhez fordulva, hogy "Istenem mutasd meg, hogy hol a helyem! Ha a phd-nél, akkor megírom. De, ha csak azért kell megírnom, hogy biztosabb legyen az állásom, és pozícióhoz jussak, akkor mutasd meg, hogy a betegek mellett legyek, vagy rászánhatom még ezt az egy évet." Nem írtam meg. Nem sok kellett volna hozzá. De azt hiszem, hogy előbb-utóbb az egyetemen is rájönnek, hogy a beteg ott is fontos. Ezen a téren eléggé a fejetetején áll a világ, de ezt is elfogadom. Én már sok mindent el tudok fogadni. Isten így rendelkezik és teszem a feladatomat azon a helyen, ahol én vagyok.

A december 29-i műsor teljes szövege letölthető ide kattintva

(itt olvasható továbbá Czvikovszky Júliával készült intrjú, aki arról mesélt, hogyan fogadta el betegségét és szenvedését. Sajnos 2010. december 24-én haza szólította őt teremtő Istene.
Olvasható még Fekete Ágnes áhítata a Fil. 2,6-7 alapján)