„....Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod."

(Zsoltárok 139:1-3)

„...Én vagyok az Úr, a te gyógyítód."

      Pénteken délután 15 óra 40 perckor hasított a szívembe a fájdalmas hír: elment az örökkévaló hajlékba Móri Lajos énekkari tag társunk és presbiter atyánkfia, testvérünk. A telefonhívást követő percekben letérdeltem s így imádkoztam: Köszönöm, Uram, Móri Lajos testvérem itteni életét, arra kérlek, adjál Igét, hogy a Te szent szavaddal vígasztalhassuk meg egymást e fájdalomban, melyet az Ő tőlünk való elmenetele támasztott. Aztán a kegyelmes Isten vígasztaló Szentlelke azonnal cselekedett. Adott Igét. Nem egyet. Hanem négyet. Úgy, amint hallottuk az imént. Lám, milyen bőséges az Isten kegyelme! Zákeus egykoron, amikor megtért, azt ígérte Istennek: „...Ha valakitől valamit patvarkodással elvettem, négyannyit adok helyébe." (Lukács 19:8) A mi kegyelmes Urunk nem patvarkodással, nem szeretetlenül vette el Tőlünk a koporsóban elpihent Testvérünket, hanem - akárhogy is nézzük - szeretettel vette el. S ha nem is négyannyit ad most helyébe, de legalábbis négyannyi Igét, azaz négyszeresét annak, amit adni leggyakrabban szokott. Négyannyi Ige - négyannyi szeretet Isten részéről! Ez a legelső üzenete e koporsónak! 

      Aztán vegyük csak bonckés alá mind a négy Igét. Szépen, sorjában, ahogyan Ő, a mi vígasztaló mennyei édes Atyánk adta őket!

      Az első Ige egy zsoltár töredék. Istenem, de szerette a zsoltárokat Móri Lajos testvérünk! Kész volt az éneklésre mindig. Jött, ha csak tehette, hogy itt a temetői istentiszteleten vagy a templomban szép férfi-hangjával dicsőítse az Urat, a minden vígasztalásnak Istenét. Hosszú évtizedeken át volt oszlopos tagja a Szentgáli Református Énekkarnak. Amikor most belegondolunk ennek az Igének a valós és nagyon tárgyszerű üzenetébe, akkor a lelki telitalálat miatt szinte beleborzongunk annak időszerűségébe. „....Uram, megvizsgáltál engem, és ismersz. Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod." Ilyen Istene volt és van ma is koporsójában elpihent Testvérünknek. Tudta minden rezdülését. Jól látta életének fényeit és árnyait. De hát Ő maga adta ezeket a fényeket és árnyékokat! Ezeknek a fényeknek és árnyaknak a megvilágításában látjuk a Távozót s áldjuk Azt, Aki nékünk adta Őt!

      Az Általa oly szívesen énekelt dícsérettel könyörgünk most: „...Föld árnya fut, menny fénye megjelen... / Fényben, borúban, ó, maradj velem... / Halálban is Te légy, Uram, velem..." / (511. dícséret 5,3,5)  

      A második Ige tisztázza bennünk: meddig a kompetencia határok, meddig terjed az emberi hatáskör. „...Én vagyok az Úr, a te gyógyítód." Ő a gyógyító tehát és nem más. Nem az orvosok. Nem mi. A legtöbben tudtuk Móri Lajos atyánkfia egészségi problémáit. Az Úr most kegyelmesen úgy határozott, hogy nem erre a múlandó, nyomorúságos földi életre, hanem az örök életre gyógyítja át távozó Testvérünket. Magyarán: nem szenved tovább a sok-sok testi-lelki nyomorúságtól. Elmenetelét pedig úgy intézte, hogy adott Neki - a régiek így mondták: - szép halált. Pillanat volt csupán, amelyben pénteken átszenderült az örökkévalóságba.

      A harmadik Ige megdobogtatja ádventi szívünket: „...Az Úr közel!" Hát persze. „Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket." (Zsoltárok 34:19) Így igaz! Életben és halálban. Az Úr tudja a dolgát!

      Ádvent van. Ilyenkor különösen időszerű a gondolat: közeledni az Úrhoz! „Közeledjetek az Istenhez, és közeledni fog hozzátok..." (Jakab 5:8) - mondja az apostol. Móri Lajos testvérünk közeledett az Úrhoz. Folyamatosan és töretlenül. Legutóbb most, Örökélet Vasárnapján, amikor szokás szerint éneklésével szolgált az ünnepi istentiszteleten. Majd rá egy hétre úgy, hogy Ádvent első vasárnapján még utoljára részesült az úri szent vacsorában. Magához vette az Úr Jézus megtöretett szent testének és kiontott szent vérének jegyeit! Ez elég a bűnök bocsánatára és a felkínált s elfogadott üdvösségre. Azért immár reményteljesen és nagyon is határozottan énekelhetjük az Úrnak - talán most még kicsit Vele, de kicsit immár helyette is - ahogy Ő  is énekelte: „Nincs kétségem, megvígasztaltál, / Erősítéd én szívemet. / Könyörgésemben meghallgattál, / Érzem már szent kegyelmedet. / Én Istenem, én Istenem, / Irgalmazz kérlek énnekem!" (223. dicséret 6.)     

      Végül pedig a negyedik Ige teszi fel a koronát mindazokra, amik eddig elhangozhattak. Maga a Megváltó Úr Jézus Krisztus mondja:

      „És én örök életet adok nékik..." Ez a leghatalmasabb üzenet a világon! Ha ezt nem hirdethetnénk e koporsó mellett, akkor merő kiúttalanságba burkolózhatna a gyászunk, nem lenne reménységünk a jövendőt illetően. De így van szilárd és mélyenhorgonyzott reménységünk! Van örök életünk!  Ezt hirdetjük hát itt, e koporsó mellett!

      Móri Lajos Isten gyermeke volt s az is marad mindörökre. Megváltott életének itteni szakasza most véget ért. De Jézus ígérete szerint örök élete van. Vagyis: mostantól a személyében, személyiségében magának az örökkévalóságnak nemcsak részesévé, de egyszersmind a részévé is vált. Vele lehettünk az itteni földi életút egy darabján. Köszönjük ezt meg Istennek. Láttuk Őt sokféle itteni szerepében. Láttuk aggódó, szerető Édesapaként, Nagyapaként. Láttuk, amint az énekkari próbák előtt  - mások helyett is szolgálva - előkészítette a kotta-anyagot. Láttuk, amint volt úgy, hogy egyedül segítette két áldott kezével az építés munkájában fáradozó építési gondnok- presbiter-társát. Láttuk és hallottuk, amikor a Neki legutolsó,   augusztusi   presbiteri   gyűlésen   egy kritikus ügyben, kiélezett helyzetben az Anyaszentegyház érdekeit előtérbe helyező módon szavazott. Szóval: láttuk, ahogy átment közöttünk - tudatosan és/vagy tudattalanul igyekezve az örökkévalóság felé. Bocsássátok meg, Testvéreim, hogy ilyen személyesen szólok, de nekem, mint lelkipásztorának az volt a benyomásom Róla: tudja s érti mik a keresztyénségünk legfőbb célkitűzései. Olvasott volt, tájékozott volt - nemcsak a napi politikában, de az egyházi életünk hírei tekintetében is. Sokszor előfordult, hogy újságolta: tudja ám, melyik püspökünk hol járt a nagyvilágban. Talán nem véletlen, hogy szeretett leánya a Dunántúli Egyházkerület Püspöki Hivatalának évtizedek óta megbecsült munkatársa. Voltak hitélményei, igehirdetés-élményei. Feledhetetlen, ahogyan nyilatkozott, könnyes szemmel az áldott emlékezetű Veres Sándor nagytiszteletű úr egy alkalmi igehirdetéséről. És még egy dolog. Pénteken - a halála bekövetkezte után - szeretett Háziorvosunk azt mondta nekem: Tudod, volt Móri Lajosnak egy hallatlan nagy belső intelligenciája... Istenem, mennyi jó dolog jut eszünkbe most, hogy elment tőlünk odaátra!

      Természetesen voltak életének mélyútjai, próbatételei, nyomorúságai, tehertételei is. De - ó - vajon melyikünknek nincsenek ilyenek?! Ezek most eltörpülnek a végtelen isteni szeretet és az örökkévalóság mérlegén! Hisszük és valljuk e koporsó mellett, hogy Isten, most távozó, kiválasztott Gyermekének, a Jézus Krisztus vérehullásáért s szent keresztjének  érdeméért bűnbocsánatot és örök életet ajándékozott. Köszönjük, hogy a miénk lehetett, míg itt volt!   

      Most hát így, ilyen gondolatok közepette köszönjünk el Móri Lajos atyánkfiától és testvérünktől, istenes megszomorodással! Tudva az apostoli Igét, miszerint: „...Az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez." (II.Korintus 7:10) "Áldjuk a nagy Isten jóságát..." (284. dícséret 1.) - mely isteni jóság része volt számunkra a távozásával minálunk most nagy űrt támasztó Testvérünk és Barátunk.  Isten Veled, Lajos Bátyám, nagyon szerettünk míg itt voltál s szeretünk az örökkévalóságban is, amíg újra találkozunk s ismét együtt énekelünk! Ámen!

      Jertek, Testvéreim, imádkozzunk!

      Kegyelmes Istenünk, vígasztaló Urunk! Hálaadással köszönjük meg Neked Móri Lajos atyánkfia életét. Köszönjük, hogy gyarló földi életünk egy jelentős darabján élvezhettük társaságát, érezhettük szeretetét; családszeretetét, gyülekezet-szeretetét, egyházszeretetét, nemzet-szeretetét - és úgy általában érezhettük: milyen jó Vele lennünk! Most, hogy átmenetileg el kell válnunk Tőle, arra kérünk, édes Atyánk, tartsd ébren a mi figyelmünket a gyász okozta fájdalomban is irányodba s az elhangzott vígasztaló Igék fényében is kibontott üzenet irányába, arra nézve, hogy Te igenis feltámadást és örök életet ígértél s ígérsz itt, e koporsó mellett is nekünk. Köszönjük, hogy ennek értelmében mondhatjuk: találkozunk, odaát Tenálad!

      Vígasztaló kegyelmedért esedezünk a Távozó  38 éven át hű  Hitvestársa számára, aki símogató szeretetével mindvégig átölelte s Vele volt minden örömében, minden nyomorúságában. Könyörgünk  édes Leányaiért, Vőiért, Unokáiért, Anyósáért, Testvéreiért és Családjaikért, Sógoraiért, Sógornőiért s Családjaikért,  Keresztgyermekeiért,

9

Komáiért, Nászáért, Nászasszonyáért, minden közeli és távoli Rokonáért, Hozzátartozójáért, Barátaiért, volt Munkatársaiért és Szomszédaiért, akik most fájdalmukban Hozzád kiáltanak. A megtört szívű Családot ölelő szeretetével körülvevő Szentgáli Református Egyházközség istentisztelet látogató Közössége, a Presbitérium és  az Énekkar tagjai is részt kérnek a gyászból s így kérik vígasztaló kegyelmed kiáradását együttesen mindenkire, mindnyájunkra.   

      Köszönjük, Úr Jézus Krisztus, hogy véred hullásával Szerettünk bűneit megbocsátottad s  feltámadásod révén feltámadást és örök életet adsz Neki is és hitünk szerint nekünk is.

      Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság egy örök és igaz Isten! Könyörülj, könyörülj vígasztalásodra szoruló ádventi népeden! Ámen!