Veszprémi Református Egyházmegye

archív - Karácsonyi készülődés Szentgálon

2010-12-13 15:51:51 / Rásky Miklós

A készülés során azt kérdeztem magamtól: van-e valami rendkívüli, van-e valami speciális a mi szentgáli Karácsony-várásunkban? Először, persze, azt mondtam magamnak: nincsen. Aztán, amikor mélyebben eltűnődtem a kérdésfelvetésen, alázatosan igenis megadtam magamat. Merthogy, amint nincsen két egyforma falevél és nincsen két egyforma személyiség az Isten teremtésében, ennélfogva hát nincsen két egyforma gyülekezet sem a Krisztus Anyaszentegyházában - éppen ezért joggal gondoltam: mégiscsak lehet, hogy van valami különleges a mi karácsonyi készülődésünkben.

Az ádventi várakozás indítása az, ami különbözik nálunk másokétól. Szentgálon az Ádventet megelőző vasárnapon, Örökélet Vasárnapján az ünnepi istentiszteleten mindig megemlékezünk az előző évi Örökélet Vasárnapja óta az örök hazába távozott Testvéreinkről. Személyes levélben meghívjuk erre az istentiszteletre az eltávozottak elérhető Hozzátartozóit. Aztán ezen az „ünneptelen félév"-et lezáró Örökélet Vasárnapján a tőlünk elmentek neveit szépen sorjában felolvassuk.

 

Tömegek jönnek az alkalomra, más gyülekezetekből, más településekről is. A hatás pedig drámai: merthogy a részt vevők rájönnek, van egy közösség, van egy Gyülekezet, ahol tényleg együttéreznek az elhunytak hozzátartozóival! Mert van ebben valami nagyszerű, hogy megpróbálunk egymás gyászában, fájdalmában részt vállalni, ha látszólag csak egy óráig is! Ilyenkor az igehirdetés mindig az örök élet kérdéséről szól és a gyülekezeti férfikar éneke is a feltámadás, az örök élet és a vígasztalás irányába mutat.

 

Aztán elmegy ki-ki a maga útján  az eljövendő hetek, az Ádvent heteinek feladatai felé. Ajándékvásárlás, ünnepi előkészületek, háziasszonyi teendők, családi találkozások terve és megannyi „sablonos" - rutinos - készülődés. De nálunk - úgy látszik - van benne valami egyedi, van benne valami más. Mi ezzel s így „alapozunk" az Ádventre, hogy megünnepeljük az Örökélet Vasárnapját! Ez a „más", ez a „többlet" pedig az, hogy mi a mennyei hazába költözöttek „drámája" irányából indulunk a mennyei nagy öröm felé. Közben pedig egy hét múlva, Ádvent első vasárnapján nagyon sokan járulunk a Szent Asztalhoz. Vajon miért is? Mert vannak, akik személy szerint úgy gondolják: Ha sokan elmentek az elmúlóban lévő esztendőben, akikről névszerint megemlékeztünk az örökéletvasárnapi istentiszteleten, akkor nekem mégis csak van miért hálát adnom... (Ádvent első vasárnapján majdnem annyian veszünk úrvacsorát, mint Karácsonykor...)

 

Aztán jönnek a borongós decemberi napok és a percről percre fokozódó érzelmi töltésünk - valahogy érdekes mód'- minősített értelmet  nyer: Hát hogyne készülhetnék a Karácsonyra túláradó örömmel, Krisztusban való örömmel, bízakodva és reménykedve - hiszen Megváltó született a világra, „...ki az Úr Krisztus, a Dávid városában." (Lukács 2:11) Aztán elérkezik a Szenteste semmihez se hasonlítható atmoszférájával. Az Úrasztala körül sok-sok gyermek. A Megváltóról verselnek és énekelnek. Amikor pedig felcsendül az ének:  „A mennyei magas égben, / Istennek dicsőség légyen, / Ki szent Fiát küldé értünk, / Hogy Megváltónk lenne nékünk." (316. dicséret 15.) - akkor, valami kibeszélhetetlen öröm és békesség vesz erőt rajtunk. Tavaly Szenteste - a Dékán Urak megszámolták - háromszázhúszan voltunk a templomban...

 

                                                                                                                          Nagy Lajos lelkipásztor