Ez egy dráma - nem több felvonásban, csak néhány megrázó bibliai versben interpretálva. Könyörtelenül kopogó, lélektelenül hangzó, zengő ércként és pengő cimbalomként aláhulló szavak dinamikája kiált benne. Legyintünk? Ősrégi történet...(?) Nem hiszem, hogy ennyi lenne.

      Szombaton múlt egy hete, a West Balkán nevű budapesti szórakozóhelyen három fiatal lány meghalt. Irdatlanul sokan   voltak ott. A rendőrség tájékoztatása szerint valószínűleg a tömeg taposta agyon őket. A West Balkán nyilvántartásba vételi dokumentuma szerint csak háromszázan és csak este tízig tartózkodhattak volna a szórakozóhelyen. Háromezren voltak s a tragédia éjjel, órákkal 22 óra után történt.  Állítólag alacsony termetű, törékeny gyereklányok voltak az áldozatok. Úgy tudni, a fiatalokat többször is megpróbálták újraéleszteni a mentősök.  Sikertelenül.  A pszichológus véleménye szerint zsúfolt térben, nem tisztázott menekülési útvonalak esetén  az egy irányba mozgó sokadalom olyan erőt képes kifejteni, amivel el lehet hajlítani egy acélkorlátot, de le lehet dönteni egy téglafalat is. Hát hogyne! Lám: életeket is lehet kioltani ezzel az összeadódott sátáni erővel. Ez történt. Kérdés: milyen emóciókat keltenek bennünk a történtek? Nem hiszem, hogy van érző lélek, aki meg ne indulna e hír hallatán! Nekünk is vannak gyermekeink. Ők is járnak szórakozni, bulizni. De hát őket - eddig - megmentette az Isten végtelen kegyelme. 

      A bibliai Ige, amit két perce hallottunk, nem apropó. Hanem sokkalta több. Nem az aktuális ügyhöz akar párhuzamos adalékul szolgálni. Hanem eszméltetés akar lenni. A bibliai könyv névadója - amelyből meditációnk alapigéjét olvastam - az Isten-félő Jób, a Szentírás klasszikus szenvedője. Így, ahogyan, amilyen mértékben Ő szenvedett, senki se tudott szenvedni - se azelőtt, se azóta. Csak Jézus Krisztus a kereszten - értünk. Merthogy Jób egy valóságos szent. Nem a mai pejoratív definíció szerint, hanem teljesen hitelesen, szó szerint. A fel nem olvasott, megelőző versekből kiderül: gyakran mentek bulizni együtt a gyerekek - Jóbnak hét fia és három lánya volt. Atyjuk ilyenkor buzgón áldozatot mutatott be értük s az elhúzódó, több napos vigadalom végén, amikor hazamenének a legények s leányok, sorban, egyenként megáldotta, megszentelte őket. „Mert azt gondolta Jób: Hátha vétkeztek...és káromolták Istent szívükben. Így szokott tenni Jób minden alkalommal." (Jób 1:5)

      Kommentár nem igen szükséges a West Balkánban történtek és a Jób gyerekeivel történtek valahol mégiscsak párhuzamos drámájához. Viszont felmerül, felmerülhet esetleg: milyen a mi kultúránk s milyen a Jóbé, egy adott konkrét szituációban? Milyen volt az „eleresztettség"-e a Jób gyerekeinek s milyen ma a miéinknek?  

      A mai hétkezdő meditáció témájául a január 16-23. napjain megrendezésre került világméretű egyetemes (ökumenikus) imahét bezárásáról s a január 22-én ünnepelt Magyar Kultúra Napjáról történő megemlékezést terveztem. E tervet - ezúttal - felülírta egy tragédia. Nyilván ennek is van hozadéka. A Biblia-központú, klasszikus teológiai értelmezés szerint a tragédiának sohasem az okát, hanem mindig a célját kell vizsgálni. Nem az a helyes kérdés: Miért, Uram? Hanem az: Mi célból, Uram?

      A megpróbáltatás, a tragédia - bármennyire fáj is! - progresszív, előre vivő eszköze Istennek. Hogy elgondolkoztasson, hogy jobbá tegyen. Hogy ha jön a baj, akkor megerősítsen, ha meg nem jön, akkor hálát adni tanítson. Ez ilyen egyszerű. Minden esetre Jób könyve legvégén ez áll: „Ezután Jób még száznegyven esztendeig élt, és meglátta fiait és unokáit, negyedíziglen. Öregen halt meg Jób, az élettel betelve." (Jób 42:16,17) Kommentár nélkül...

      Végezetül mégiscsak hadd legyen valami - akár esetleg az eddig elhangzottakkal is kompatibilis - üzenet társítás felvillantás a Magyar Kultúra Napjáról, a magyar Himnusz születésnapjáról - 1823. január 22-ről - való illő megemlékezés összefüggésében is. Ezért gondoljuk csak át a magyar nemzeti imádság záró versét - megint csak kommentár nélkül: „Szánd meg Isten a magyart, / Kit vészek hányának, / Nyújts feléje védő kart / Tengerén kínjának, / Balsors, akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt!"

Úgylegyen! - Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész